Van az a pillanat, amikor a tanár kimondja a végzetes mondatot: „Dolgozzatok csoportban!” A diákok hatvan százaléka ilyenkor felpillant, harminc már tudja, kikkel nem akar egy csoportban lenni, a maradék tíz pedig azonnal kijelöli a szerepeket: „Te írsz, én majd megcsinálom a PPT-t… vagy legalább kitalálom a színeket.” Papíron a csoportmunka a 21. századi kompetenciafejlesztés csúcsa, a valóságban viszont gyakran a társas lógás szimulátora: egy dolgozik, négy néz, egy pedig még azt sem. A többiek addig nyomogatják a telefonjukat, míg az „önkéntes mártír” befejezi az egészet, hogy legalább legyen valami beadva.

A „social loafing” – amikor a többiek súlya alatt lapul a motiváció

A jelenséget a pszichológia már évtizedekkel ezelőtt leírta. Latane, Williams és Harkins (1979) a Journal of Personality and Social Psychology hasábjain publikálták a híres social loafing kísérletet:

ha az emberek csoportban dolgoznak, egyénileg kevesebbet teljesítenek, mint amikor önállóan mérik őket.

Minél nagyobb a csoport, annál könnyebb eltűnni a közös teljesítmény mögött. Aki dolgozik, úgy érzi, mindent neki kell csinálnia. Aki nem dolgozik, megnyugszik: „úgyis megcsinálja valaki.” A végén pedig senki sem érzi sajátjának az eredményt.

Tanári kísérlet: 22 pont, öt diák, nulla béke

Amikor tanítottam, pontosan tudtam, milyen lehetetlen igazságosan értékelni a csoportmunkát. Így aztán bevezettem egy saját rendszert. Nézzünk egy példát: egy ötfős csapat a munkájára 22 pontot kapott. Ezt nekik kellett egymás között elosztaniuk úgy, hogy mindenkinek legyen jegye az 1-től 5-ig terjedő skálán. Ha két órán belül nem tudtak megegyezni, mindenkinek egyes járt. Na, az volt a valódi kommunikációs tréning. Megtanulták, mit jelent érvelni, kompromisszumot kötni, vagy akár megvédeni a saját munkájukat. A csendes diák, aki addig soha nem szólt semmit, hirtelen szenvedélyesen védte a saját „négyesét”. A hangadó pedig először érezte meg, hogy a többiek nem automatikusan követik. A csoporton belüli differenciálás így nem egy tanári kényszer lett, hanem önreflexiós tükör: ki mit adott hozzá valójában.

Nem a csoportmunkát utálják – az igazságtalanságot

A diákok valójában nem a csoportmunkát utálják, hanem az igazságtalanságot. Azt, amikor a végén mindenkinek ugyanaz a jegy jár – függetlenül attól, ki vitte a hátán a projektet, és ki volt csak névleg jelen. A diákok nagyon is érzékenyek a méltányosságra:

ha a befektetett energia és a jutalom aránya felborul, azonnal szétesik a motiváció.

És ekkor jelenik meg az iskolai cinizmus első tünete: „Úgyis mindegy, megkapjuk az ötöst.” Ez az a mondat, ami valójában a tanulás végét jelenti.

A jó csoportmunka zenekar, nem kórus

A csoportmunka akkor működik, ha van benne valódi felelősség, mérhető szerep és közös cél. Ha nem lehet láthatatlanul átcsúszni. A jó tanár nem csak a beadott anyagot értékeli, hanem a folyamatot is: ki mit tett hozzá, hogyan kommunikált, mennyire segítette a többieket. Egy jól működő csoportmunka olyan, mint egy zenekar: nem mindenki szólista, de mindenkinek van hangszere. És ha valaki nem játszik, azt előbb-utóbb mindenki meghallja.

A csoportmunka nem a diákok mumusa. Csak rosszul tanítjuk. Ha viszont megtanulják, hogy az együttműködés nem „igazságos elosztás”, hanem közös felelősség, akkor a legnagyobb lecke nem az lesz, amit a beadott lapra írtak – hanem az, amit egymásról tanultak.