Ma már nem a tested ellen harcolsz – hanem az ellen a képernyő mögött futó algoritmus ellen, ami elhiteti veled, hogy sosem leszel elég jó.
Az iskolai folyosókon kétféle test fut egymás mellett: az egyik a valóságos, a másik az, amit a telefon kijelzője visszatükröz. A kettő között van 2–3 kiló különbség? Nem. Van, hogy 20 kiló. És nem a testben, hanem a fejben. Magyarországon ma a gyerekek 20–25 százaléka túlsúlyos vagy elhízott. Ez nem „rémhír”, hanem a magyar táplálkozási epidemiológia adata. És közben folyamatosan nő azoknak a tinédzsereknek a száma is, akik úgy érzik, hogy kövérek – miközben normál testsúlyúak.
A testképzavar nem ott kezdődik, amikor valaki tényleg meghízik, hanem ott, amikor egy 14 éves úgy érzi: „nem elég jó, ami van”.
Az étel már nem táplálék — coping
A pszichológiai szakirodalom régóta ismert jelenségként kezeli az evés és stressz kapcsolatát. A 2022-es Journal of Adolescent Health adatai szerint a kortárs szorongás során sokkal gyakoribb a „reward eating”: vagyis a stressz nem depresszióba fordul, hanem evésbe. Az étel pedig nem kalória — hanem megnyugtatás.
És akkor még egy fontos, magyar kontextus: nálunk az iskolai infrastruktúra még szinte sehol sem támogatja a valós „egészséges snack” kultúrát. Energiaital, csoki, pékáru, chips – ezek a gyors dopamin-gyárak.
A gyerek pedig azt tanulja: „egy harapás = megkönnyebbülés”.
_
hirdetés
_
hirdetés
Testkép = társadalmi kontroll
A testképzavar kulcsa nem a test. Hanem a társas tükör. Serdülőkorban a társadalmi összehasonlítás a legerősebb identitásformáló erő — ezt már Leon Festinger 1954-ben megfogalmazta. Ma pedig a telefon ezt százszorosra erősíti: nem egy osztályhoz méred magad, hanem ezer influenszerhez. Az agy elveszíti a “hitelességi referencia pontot”.
A gyerek alig eszik, és úgy érzi: kövér. A másik túl sokat eszik, és azt érzi: legalább az evés megnyugtat. Mindkettő ugyanannak a kornak a mellékhatása.
Mit kezd vele az iskola?
A legdurvább: az iskola ezzel alig foglalkozik. Senki nem beszél arról, hogy az étel nem jutalom. Senki nem beszél arról, hogy az éhség nem „akaraterő kérdése”. Senki nem beszél arról, hogy a test nem „projekt”. És az iskolában nincs hely arra, hogy kimondjuk: nem az a kérdés, hogy mennyit eszel – hanem hogy miért úgy eszel. A megoldások nem ott kezdődnek, hogy „egyél több salátát”, hanem ott, hogy valaki végre azt mondja a gyereknek: „nem vagy rosszabb, mert nem vagy tökéletes.”
A csendes forradalom
Ha van egy jó mentor, egy jó osztályfőnök, egy jó szakoktató, egyetlen olyan felnőtt, aki nem a testet, hanem az Embert nézi – akkor a gyerek megtanulja, hogy a teste nem ellenfél, hanem történet. És azt lehet jól írni, rosszul írni, átírni – és lehet megszeretni. A testkép-problémák nem „problémás gyerekeket” jelentenek, hanem egy nem megfelelően tartott világot. És a pedagógia itt kezdődhetne: abban, hogy visszaadjuk a testet tulajdonosának.
Nem a kamera tulajdonosának. Nem a társadalmi normák tulajdonosának. Nem az influenszerek tulajdonosának.
