Cikksorozatunkban nem mehetünk el szól nélkül az egyik legtöbb, mesterséges intelligencia körüli vitát generáló kérdés mellett. Tényleg lehet művész az AI-ból?

Egy mesterséges intelligenciával generált kép

Ha a mesterséges intelligenciáról szóló bizonytalan kérdésekről van szó, akkor a művészettel való kapcsolata könnyen nevezhető az egyik leginkább vitásnak. Ha belegondolunk, talán nem is annyira meglepő: a művészetek, legyen szó festészetről, rajzokról, zenéről, kézművészetről vagy bármi másról, kitűnnek azzal, hogy az összes többi szakmánál mélyebben reflektálnak az emberi lélekre. Az ember egyik legjellegzetesebb és valóban egyedi tulajdonsága ugyanis az, hogy erre igénye van és azt megpróbálja kielégíteni is. Már-már kényszert érez az önkifejezésre, a transzcendens keresésére és arra, hogy választ kapjon az élet úgymond „nagy kérdéseire”.

Valóban, bárhogyan is nézzük, a művészeti kinyilatkoztatás az emberi lét elengedhetetlen kelléke. A művészet, jellegéből adódóan meglehetősen éteri és kimondottan szubjektív dolog, ezért cikksorozatunkra jellemző, leleményes robotokat bemutató videók ezúttal javarészt elmaradnak. Ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia művészetekhez való kapcsolatát megértsük, előszőr el kell végeznünk két nagyon fontos feladatot.

A technológia nem előszőr szól bele a művészetekbe

Az első feladat, hogy kitérjünk egy kicsit a művészetek és a technológia történelmi kapcsolatára. A nyomtatás megjelenése előtt a könyveket például kézzel készítették és másolták, így mindegyik darab –​ beleértve a kacskaringós iniciálékat, a lapokat díszítő illusztrációkat, a kötést és sok esetben a tartalmukat is –​ voltaképpen egyedi volt. A nyomtatás lehetővé tette, hogy a könyveket tömegével gyártsák, így azok, melyek azelőtt a gazdatok privilégiumai voltak, sokkal több ember számára elérhetővé váltak. A tömeggyártás viszont azt jelentette, hogy a könyvek elveszítették egyediségük egy részét, így talán állíthatjuk, hogy egy bizonyos szempontból kevésbé művészivé váltak.

Egy középkori kódex a 13. századi Csehországból
Kép: wikipedia.org

Viszont olyan is volt,

amikor egy technológiai újítás a művészetről alkotott perspektívát változtatta meg, pontosan azt, hogy mi számít igazán művészinek.

Egykoron sok festő célja az volt, hogy minél élethűbben ábrázoljon valamit, legyen szó emberről vagy tájképről. Aztán feltalálták a fényképezőgépet, mely 100 százalékosan élethűen tudta ábrázolni azt az adott valamit a belefektetett erő 1 százalékával. Ahelyett, hogy a festők letették volna az ecsetet inkább megváltozott a művészet perspektívája. Onnantól fogva nem az számított igazán művészinek, ha valaki minél realisztikusabban tudott lefesteni egy fát, hanem az, aki valamiféle új nézőpontból tudta a hétköznapi tárgyakat ábrázolni: ebből a nézőpontváltásból születtek az olyan irányzatok, mint a szürrealizmus, vagy a kubizmus olyan, ma már klasszikusnak számító művészek közvetítésével, mint Salvador Dalí és Pablo Picasso.

Salvador Dalí: Az emlékezet állandósága, 1931
Kép: wikipedia.org

Nem elhanyagolható, hogy a technológia újítások folytonosak demokratizálták a művészeteket, vagyis egyszerűbbé tették az azokhoz való hozzáférést és azt, hogy valaki azokat gyakorolja. Nem nehéz belátni ugyanis, hogy sokkal könnyebb lefotózni valamit, mint realisztikusan lefesteni vagy úgy írónak lenni, hogy számítógépen dolgozunk a kódexek készítése helyett.

Művészet a tömegek korában

A másik feladat pedig nem más, mint hogy választ adjunk pár, nem elhanyagolható kérdésre. Lehetséges-e az például, hogy tömeggyártsunk művészeti alkotásokat? Andy Warhol erre azt válaszolta volna, hogy igen, sőt, akár lehet ez a műalkotás lényegének a forrása. Természetesen Warhol tömeggyártott (sok esetben nem is általa készített) műalkotásainak pont az volt a lényege, hogy a tömeggyártottságon, mint attribútumon keresztül reflektáljanak a huszadik századi, iparosodott fogyasztói társadalom elszemélytelenedésére.

Andy Warhol: Campbell’s Soup Cans, 1962
Kép: wikipedia.org

Marcel Duchamp, kora 20. századi dadaista művész pedig ezen a tárgyon keresztül világított rá mérhetetlenül pimasz iróniával arra, hogy a műalkotás lelke nem más, mint az a gondolat, amit a művész beleplántál, ebben az esetben tulajdonképpen az, hogy bármi lehet műalkotás, még ha első pillantásra nincs is semmi értelme.

Marcel Duchamp: Forrás, 1917
Kép: wikipedia.org

Lehetséges-e az, hogy művészetnek látszó, de valójában nem művészi dolgokat képezzünk? Vessünk csak össze egy mosóporreklámot egy filmdrámával. Ugyanazokkal az eszközökkel készülnek, ugyanazt a technológiát, technikákat használják mindkét esetben. Ha a felszínt vizsgáljuk, a végeredmény is ugyanaz: egy audiovizuális élményt nyújtó, gyorsan egymás után pörgetett képek sorozatát. Mégis, az az érzésünk, hogy az egyik műalkotás, a másik pedig egy mosóporreklám. Akárhogy is nézzük,

a szemünkben a mosóporreklám nem válik műalkotássá csak azért, mert annak látszólag minden elemét tartalmazza.

De miért nem? Hiszen még üzenete is van: vegyél mosóport, de ez látszólag sehogy sem elég, akármennyi kreativitást igényelt az adott reklám elkészítése. Valami hiányzik belőle – ez pedig nem más, mint hogy a mosópor vásárlására való ösztönzés nemigen létesít kapcsolatot az emberi lélekkel. Persze akár lehetünk kötekedők, és állíthatjuk azt, hogy ezt 100 százalékra nem lehet kijelenteni, mert lehet van olyan ember, akinek a mosópor vásárlása igen is mély filozófiai értékkel bíró kérdés. A művészet elvégre valóban szubjektív. Ezzel párhuzamosan elnézést kérünk az olvasótól, hogy az egyszerűség kedvéért egy kalap alá vettük a művészeteket.

 Lehet-e a generált tartalom művészet?

Most, hogy közel sem eléggé kimerítően egy kicsit firtattuk a művészetfilozófia néhány fontosabb kérdését, rátérhetünk az egyik szóbanforgó kérdésre.

Lehet-e a mesterséges intelligencia által generált tartalom művészet?

Ahelyett, hogy ezt oly kényelmesen és önkényesen megválaszolnánk, inkább még több kérdést teszünk fel. Ráadásul kezdjük egy jó provokatívval: mitől ne lehetne az?

De tényleg, miért ne? Lássuk csak:

▶ Technikai oldal: akárhogy is nézzük, a mesterséges intelligencia technikai képességei megvannak. Képes képeket generálni, zenét készíteni, 3D modelleket gyártani és még sorolhatnánk. Az formai hibákat pedig, mint a hatodik ujjakat, a kiolvashatatlan betűket és a sokszor összemosódó, álomszerű részleteket, ha akarjuk, betudjatjuk a technológia kiforratlanságának.

▶ Az AI, mint eszköz: ha Warhol és Duchamp példájára a művészeti valót nem a műalkotás fizikai formájából következtetjük, hanem az amögött álló emberi akaratra, akkor voltaképpen a mesterséges intelligencia nem nagyon különbözik sokban egy ecsettől vagy egy fényképezőgéptől. Mindössze csak egy eszköz, amin keresztül valaki kifejezi magát, csak még egy meglehetően új féle eszköz, amihez nem szoktunk hozzá.

Ezt az AI által generált korai képet 432 ezer dollárért adták el egy aukción 2018-ban
Kép: Christie’s Images Ltd.

▶ Egyediség: osszuk két részre ezt a kérdést. Egy, ha azt vesszük alapul, hogy nincs olyan ember, akinek a stílusa, technikái valamilyen szinten nem az elődök és a kortársak stílusából és technikájából deriválódik és nincs olyan, aki ne használna újra már meglévő elemeket és módszereket, magyarul senki sem igazán egyedi, akkor az AI ezen a szinten biztonságban van, hiszen valóban, az is mások munkáiból dolgozik. Viszont a kettő között van különbség: a mesterséges intelligencia nem azért imitál másokat, mert a mások munkája lelki szinten inspirálja, hanem mert az algoritmus arra kötelezi. Valamint nem mellesleg egyáltalán nem is biztos, sőt, elég valószínű, hogy az AI nem képes ezen a területen innovációra.

▶ A „lényeg”: ha Duchamp és Warhol perspektíváját vesszük alapul, akkor semmi sem zárja ki, hogy az AI prompt mögött álló ember gondolatai és szándéka mögöttes értelmet adjon egy mesterséges intelligencia által generált tartalomnak. Ha viszont az olyan hiányzó elemeket is megvizsgáljuk, mint például a műalkotás technikai megvalósításánál, vagyis a generációnál hiányzó stílusbéli motivációt, vagy a technikai skillek mesteri elsajátításához elengedhetetlen küzdelmet és sokévnyi tapasztalatot, már nem biztos, hogy annyire könnyen megválaszolható ez a kérdés.

Adios, művészek?

Természetesen fel kell tennünk ezt a kérdést is:

lecserélhetők-e az emberi művészek?

Ha a fenti kérdésekre megadtuk magunknak a választ, nagyjából az a megfejtés jöhet ki, hogy nézőponttól függően akár még műalkotásnak is tekinthetjük az AI által generált tartalmakat. Viszont azt gondolni, hogy az emberi testben dolgozó művészek valaha is el fognak tűnni azért, mert megjelent egy új technológiai újítás, egyenesen badarság.

Bár kódexeket a hagyományos értelemben már nem készítenek, hiszen ez a technika elavulttá vált a nyomtatás megjelenésével, a mai napig vannak olyan kalligráfusok és illusztrátorok, akik nagyon hasonló módszerekkel lényegükben nagyon hasonló műalkotásokat állítanak elő. Azért, mert kitalálták a szürrealista ábrázolásmódot, még nem tűnt el a realista festészet. És csak azért, mert egyszer valaki felragasztott egy piszoárt a falra, még nem szívódtak fel sem a szobrászok, sem a hagyományos módszereket nem felejtették el.

Lehet, hogy a mesterséges intelligenciát a jövőben fogják arra használni, hogy olyan tartalmakat állítsanak elő, melyek emberek sokaságának agyában fognak, mint műalkotás regisztrálódni. Lehet, hogy innentől fogva sokkal többen fognak képeket, zenéket készíteni, mert egyszerűbbé vált ezek elkészítése anélkül, hogy valaki sok-sok év nehéz munkájának köszönhetően megtanulja a saját kezével csinálni. Lehet az is, hogy a művészetekről alkotott nézőpont megint megváltozik, és felértékelődnek azok a kifejezési módszerek, melyeket az AI nem tud lemásolni: például a színház, a tánc vagy az előadóművészet más, radikálisabb formái. Viszont, amíg az embernek lelke van, és amíg él benne a kiolthatatlan vágy az önkifejezésre, addig lesznek művészek.