„Miért tanuljam ezt meg, úgysem lesz rá szükségem az életben?” – ha az oktatásnak lenne hivatalos ellenszurkolói kórusa, ez lenne a belépőjük. És nemcsak a diákok gondolják így, hanem sok felnőtt is visszatekintve úgy érzi, a tanultak nagy része „haszontalan”, mert sem festő, sem történész, sem matematikus nem lett belőle.

A gond csak az, hogy az iskola sosem kizárólag a tantárgyakról szólt.

Az iskola, ha jól működik, nem csak adatokat tanít meg, hanem egy életstratégiát. Pontosabban: lehetőséget ad arra, hogy kicsiben kipróbáld magad az élet „nagy szimulátorában”.

Az iskola mint társadalmi tréningpálya

Az iskola működése – minden logikátlansága, igazságtalansága és rendszerszintű döccenése ellenére – lenyűgözően jól leképezi a munkahelyek és a társadalom működését. Vannak benne főnökök, mint a tanárok, akiknek elvárásai néha kiszámíthatók, máskor kiismerhetetlenek. Vannak olyan figurák, akikkel jól lehet együtt dolgozni, másokkal alig. A dolgozat olyan, mint egy leadandó projekt: néha az utolsó pillanatban születik meg, és előfordul, hogy nem tükrözi a valódi tudásodat, csak azt, hogy mennyire tudsz teljesíteni időnyomás alatt. És ez nem véletlen.

Egy jó iskolai közösség – vagy akár egy rosszul működő is – megtanít arra, hogyan viselkedj, ha egy csoport tagjaként kell boldogulnod.

Hogy mikor kell hallgatnod, mikor kell megszólalnod. Hogy mit jelent beilleszkedni, vagy épp kilógni. Hogy hogyan lehet konfliktust kezelni úgy, hogy ne robbanjon szét a közösség – és közben te se veszítsd el teljesen az arcodat.

A tanár, mint főnök – és a tanuló, mint alkalmazott

Tegyük fel, hogy a tanár a munkahelyi főnök prototípusa. Ad feladatot, értékel, számonkér, időnként méltánytalan, máskor igazságos, de szinte mindig erősebb pozícióban van nálad. Amikor megtanulod, hogyan kezeld a különböző tanári stílusokat – a kiabálóstól a passzív-agresszívig –, tulajdonképpen azt gyakorlod, hogyan maradj higgadt és hatékony egy feletteseddel szemben. És ha sikerül elérned valamit, amit először lehetetlennek gondoltál (mondjuk, hogy egy tanár elfogadja a később beadott munkádat vagy belássa, hogy hibázott), akkor épp egy életre szóló kommunikációs gyakorlatot teljesítettél.

Osztálytársak: kollégák és versenytársak

Az osztálytársakkal való kapcsolat sokkal többet tanít, mint az elsőre látszik. Ezek a viszonyok emlékeztetnek a munkahelyi kollégákkal való együttműködésre: van, akivel szót értesz, van, akivel együtt röhögtök az órán, és van, akit messziről elkerülsz, de mégis együtt kell dolgoznotok egy prezentáción. Ezek a helyzetek valójában kommunikációs és érzelmi intelligencia-próbák – ráadásul minden nap.

Egy osztályon belül ki kell alakítanod egyfajta pozíciót: mennyire vagy befolyásos, kikhez tartozol, mihez értesz, és hol húzódnak a határaid.

Ugyanezeket a kérdéseket fogod végigzongorázni akkor is, amikor majd belépsz egy új munkahelyre.

Az érzelmi terep: barátságok, szerelmek, csalódások

Ha egy emberi kapcsolatra nézve az első pár mintát rosszkor vagy rossz helyről tanulod meg, az évekig visszaköszönhet. Éppen ezért

az iskola érzelmi színtere – minden fájdalmával, drámájával és örömével együtt – egy kulcsfontosságú tanulási helyszín.

A barátságok, amelyek hol örökre szólnak, hol hirtelen megszakadnak; a szerelmek, amelyek először égetnek ki vagy épp repítenek a mennybe; a pletykák, amelyekből megtanulod, hogy van, amit nem mondunk tovább; és az első bocsánatkérések – mind olyan tapasztalatok, amelyekből valódi érzelmi önismeret és szociális kompetencia nőhet ki.

Aki már túl van egy komoly iskolai konfliktuson, és képes volt abból tanulni, az felnőttként jobban fog boldogulni, amikor egy kolléga hátba támad egy megbeszélésen vagy amikor az ügyfél előbb üvölt, aztán követel bocsánatot.

A kutatások mit mondanak?

Angela Duckworth pszichológus (University of Pennsylvania) és Martin Seligman kutatása szerint

a tanulmányi eredményeket nem az intelligencia, hanem az önkontroll és a „grit” (kitartás, lelkiállóképesség) jósolja meg a legpontosabban.

Az iskola tehát nem az okosokat jutalmazza, hanem azokat, akik megtanulják, hogyan osszák be az idejüket, hogyan álljanak fel egy rossz jegy után, és hogyan maradjanak motiváltak még a legunalmasabb tananyag közben is.

Egy másik, longitudinális amerikai kutatás (Moffitt et al., 2011) szerint a gyerekkori önszabályozás (pl. impulzuskontroll, kitartás, érzelemszabályozás) meglepő módon pontosabban jósolta meg a felnőttkori munkaerőpiaci és párkapcsolati sikert, mint az IQ vagy a társadalmi háttér. És ezek a készségek – bármennyire furcsán hangzik – az iskolai helyzetekben érnek.

Szóval igazából nem az a lényeg, mit tanulsz – hanem, hogy hogyan tanulsz élni. A való életben nem sokszor kell szó szerint visszamondani, mikor volt a mohácsi csata, vagy mik a szerves kémia alapfogalmai. De az, hogy hogyan kezeled a hibáidat, mikor kérsz segítséget, képes vagy-e kritikát elfogadni – ezek mindennapi készségek. És ezekből az iskolában íródik meg az első fejezet.