Volt egy jó nagy nyári szünet a pék–cukrász képzésemen, ám újra itt vannak a szerdai gyakorlatok. Természetesen a nyár sem telt tétlenül, kitaláltam egy saját süteményt (majd, akit izgat, megmutatom, megsütöm neki, csak írjon nekünk), megcsináltam a portfóliómat is, amelynek keretében először sikerült – számomra – tökéletes Tarte Tatin-t sütnöm és egy csoporttársamtól (köszönöm Gabi!) olyan krumplispogácsa-receptet szereztem, amelyet picit továbbfejlesztve mindig mindenhol sikert aratok. Megcsináltam az első monodesszertemet is, amire nagyon vágytam. Ráadásul mindenmenteset, hogy mindenki megkóstolhassa. Ezek után mi baj lehet a gyakorlaton?

Hát minden. Lehet, rá kellett volna jobban hangolódni, csak mostanában olyan nagy a rohanás. Megérkeztem, átöltöztem és már ott is álltam – igen, jelmezben – a pékműhelyben. Egyszerre elkezdődött a gyakorlat. Mármint nem volt semmi előjáték, csak úgy durr bele. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kapjak. Nekiláttam összeszedni a szükséges eszközöket, alapanyagokat, de valahogy köd ült rajtam. Meg is állapítottam magamban:

Gyerünk Gergő, csináld, amihez nem kell gondolkodni, aztán majd csak lesz valahogy!

Meg azon gondolkodtam, vajon a többiek tudják, hogy mit csinálnak, csak én vagyok ilyen fura ma, vagy ők is csak úgy tesznek, mintha.

Nem megy semmi, nem emlékszem semmire, úgy állok a tészta előtt, mint aki sosem csinált még hasonlót sem. Le kell nyugodnom. Csinálok mindent gépiesen, hátha megjön az érzés. Nem jön. De azért derekasan teszem a dolgom. Szépen megvannak a tésztagombócok, cukros kifli, briós, fonott kalács készül. Leengedem mindet a gépen, hogy megsodorja nekem, örülök is, hogy legalább ez nem nehéz, itt nincs mit elrontani, ha már ma biztonsági játékos vagyok. Amint leérnek a tésztáim, már hallom is Tamást, a pékmesterünket: És ugye nem engedtek le minden tésztát egyszerre, mindig csak annyit, amennyit használtok. De hát minek is mondom, ezt már tudjátok.

Persze, hogy tanultuk! Persze, hogy elfelejtettem.

Mindegy, most legalább még gyorsabban kell haladni, mert a tésztában dolgozik az élesztő, egyre nehezebb lesz nyújtani, fonni, alakítani. Csak hát szépen dolgozni lassan sem mindig könnyű, hát még gyorsan. Hát még nekem. Azért alakul minden. A briósok majdnem egyformák, a kalács hatos fonata majdnem teljesen a végéig hibátlan, a cukros kiflik majdnem szépek. Vannak részsikereim és ennyivel most megelégszem. Végülis egész jól néznek ki a termékeim, ha elég messziről nézem őket.

Végre minden a kelesztőben, aztán még egy kis tojásozás és mennek a kemencébe. Itt már nem rajtam múlik semmi, el is engedem, próbálok feloldódni, de valahogy nincs meg a vibe. Pedig mindenki olyan, mint volt tavasszal. A tanárok kedvesek, segítőkészek, a csoporttársak jó fejek, csipkelődünk, beszólunk, közben mindenben segítjük egymást. Valószínűleg én változtam. Na majd meglátjuk a következő gyakorlaton.

A kemencéből előbújnak a termékeim. Elégedett vagyok. Összességében szépek lettek, a kalácsom külön dicséretet kap, ezen azért meglepődök. Szóval jó lett a nap.

Aki szeretne meg is veheti, amit készített. Nálam nagyobb tételben senki nem vásárol. A pletykák szerint eladok mindent dupla áron az utcán. Igazából az van, hogy minden barátomnak szoktam vinni. Sőt, szerdánként már sokszor délelőtt írnak: mi lesz ma? Pékség, cukrászat? Mit csináltok? Hozol valamit? Sietek haza, felém kanyarodsz?

És én boldogan pakolok, fizetek, feléjük kanyarodok. Végül is ez a lényege ennek az egésznek, nem?