Ott ülünk a képernyő előtt. A záróünnepség pörög, zászlók, fények, nevek – és egy pillanatra nem a versenyt látjuk, hanem valami mást. Valami sokkal mélyebbet. Egy gyermeket, aki épp most áll a dobogón. Az arcán fáradt, de felszabadult mosoly, az ujjai között egy érem, a háttérben magyar zászló. És mi itt ülünk, itthon és nézzük. Elérzékenyülve, elrejtve meghatottságtól potyogó könnyeinket és azt érezzük, mint az olimpiákon:

Ő magyar versenyző! Ő magyar! Ő a mi gyerekünk! Az egész nemzeté!

Na meg persze be is számoltunk az eredményekről!

Nem az számít, hányadik lett. Nem a pontszám. Hanem hogy ott van. Mert ezek a fiatalok nem valami távoli elitből jönnek, nem laboratóriumban nevelt versenyrobotok. Ők a szakképzés diákjai, a mi technikumaink, szakképzőink, mestereink tanítványai. A gyermek, aki tegnap még a villamoson bóbiskolt hajnalban, ma már Magyarországot képviseli Európában. És nem is akárhogy.

A EuroSkills nem csak verseny. Tükör. Megmutatja, kik vagyunk, mit tudunk, és miben hiszünk. Mert nem egyedül állnak ott a fiatalok. Ott van mögöttük egy iskola, egy tanár, egy oktató, egy mester, egy közösség – és velük együtt egy ország is.

Ők a mi diákjaink. A mi tanítványaink. A mi lányaink, fiaink. És ezt most végre egész Európa is látja.

Nem lehet elégszer elmondani, mennyire más egy ilyen verseny, mint bármi más. Itt nincs sztárkultusz, nincs rivalizálás, nincs kiélezett individualizmus. Itt csapat van. Együtt sírnak, együtt örülnek. A fodrász, az informatikus, a szakács és az ács egyaránt fontos. És amikor kimondják nevüket a mikrofonba, az egész ország emelkedik vele egy kicsit.

Talán pont ezért hat ennyire. Mert minden fiatalban ott van az ismerős mozdulat. A félrebiccentett fej, a koncentrált tekintet, a feszülő ujj. És mi, akik tanítunk, tanítottunk, vagy csak egyszerűen szeretünk hinni a gyermekeinkben – pontosan tudjuk, milyen erőfeszítés van mögötte. Egy ilyen versenyen nem csak technikai tudás kell. Hanem kitartás. Önfegyelem. Alázat. És szív. És ezek a fiatalok mindezt elhozták magukkal.

Mi most csak egy dolgot tehetünk: emlékezünk a neveikre. Büszkék vagyunk rájuk. És

elmondjuk újra és újra – iskolában, otthon, munkahelyen –, hogy ezek a gyerekek a mi gyermekeink.

És ők már bizonyítottak.

A jövő talán bonyolult, néha ijesztő és sokszor kiszámíthatatlan. Egy dolog azonban biztos: ha ezek a fiatalok állnak a frontvonalban, akkor lesz, aki megjavítja, megépíti, megfőzi, összeszereli, beállítja, kiszámolja, elmagyarázza a jövőt! És mi más kellene egy nemzetnek?