Ha egy gyerek reggel nyugodtan indul iskolába, az Hollandiában nem szerencsés kivétel, hanem alapelv. Az iskolákban ugyanis nem a teljesítménykényszer, hanem az egyéniség a kiindulópont. Az oktatás célja nem az, hogy mindenáron átadjon egy meghatározott tananyagot, hanem hogy segítse a diákokat felfedezni, mi érdekli őket, és hogyan tanulhatnak a leghatékonyabban. És igen, ez néha káosznak tűnhet – de csak annak, aki a rendet egyenlőnek gondolja a fegyelemmel.

Ott van például az Agora School. Egy iskola, ahol nincs órarend, nincsenek tantárgyak, nincsenek osztályok, sőt, tananyag sincs a hagyományos értelemben. A gyerekek reggel bejönnek, és azt mondják: ma robotot akarok építeni. Vagy filmet forgatni. Vagy megérteni, hogyan működik a vulkán. És ezzel tanulnak fizikát, nyelvtant, történelmet – csak nem úgy hívják.

Nem tananyag központú, hanem gyermek központú oktatás

A holland rendszerben nem az a kérdés, hogy mit kell megtanulnod, hanem az, hogy mit akarsz megérteni. A tanárok pedig nem előadnak, hanem mentorálnak. Segítenek célokat kitűzni, kérdéseket feltenni, forrásokat keresni. Mint egyfajta tanulási GPS – de nem ők vezetik az autót, csak segítenek, hogy el ne tévedj.

És a legszebb: nem osztályoznak. Legalábbis az első években biztosan nem. Mert szerintük

a jegy nem információ, hanem címke.

És nem a címkézés a cél, hanem az önállóság, a gondolkodás, a belső motiváció. A visszajelzés nem piros tollal történik, hanem beszélgetéssel. És ha egy gyerek fél évig csak makettezik? Lehet. Mert lehet, hogy közben tervez, kutat, prezentál – csak nem matekórának hívják, hanem életnek.

A soft skillek nem mellékesek – ez az alap

Empátia, csapatmunka, konfliktuskezelés, időbeosztás. Mindez nem külön tananyag, hanem a tanulás természetes része. A gyerekek sokat dolgoznak csoportban, egymásnak is adnak visszajelzést, és megtanulják, hogyan lehet úgy vitatkozni, hogy a végén senki nem sír. (Legfeljebb a tanár, de az is csak örömében.)

És a tanárok? Ők is emberek. Sőt, partnerek.

A holland oktatásban a tanár nem a mindent tudó tekintély, hanem egyfajta coach. A diák nem alá van rendelve, hanem mellé van állítva. Ez persze nem anarchia, csak másfajta rend.

A tanuló tudja, hogy felelőssége van, nemcsak jogai.

És ez a bizalom – meglepő módon – nem visszaéléshez, hanem fejlődéshez vezet.

Miért fontos ez nekünk, idehaza, a szakképzésben?

Mert miközben nálunk a tantervek mögé rejtjük az életet, addig ők az életen keresztül tanítanak. Miközben nálunk a diák egyik feladata „viselkedni”, ott az a cél, hogy önálló, kritikus, kreatív ember legyen belőle. Lehet, hogy nem minden elemet tudnánk átvenni – de egy kis holland friss szél talán nálunk is kisöpörne pár poros sarkot a tantermekből.