Kicsi a fehér pólóm. És a fehér nadrágom is szorít kissé. Mindkettőt februárban vettem, miután nekifogtam a pék-cukrász képzésnek. Emlékszem, tétován, kissé megilletődve járkáltam a boltban; úgy éreztem, nem vagyok odavaló. Gyorsan megkerestem az első ruhát, ami illett rám, aztán fizettem és mentem is ki, nehogy kiderüljön, hogy igazából nem is vagyok pék, cukrász, semmi.

Négy hónap telt el az elkapkodott, szégyenlős vásárlás óta. Megismertem és megszerettem mindkét szakmát. Imádom a cukrászok kreativitását; pontos, minden mozdulatuknak figyelmet szentelő munkamódszerét. És nem tudok betelni a pékek hanyag eleganciájával. Ahogy csak úgy mellesleg belisztezik a pultot, a tésztát dobálva, egyik pillanatról a másikra fonnak bármennyi bármilyen kalácsot.

Érzem, hogy én ezekben a tanműhelyekben és ezekben a szakmákban örökre vendég maradok.

Amikor majd papírral a kezemben boldogan fotózkodom, akkor is.

Részeredmények persze vannak. A szerdai gyakorlatok környékén megszaporodnak az üzenetek. Család, barátok, kollégák: „Tudod már, mit fogtok sütni?”, „Ha valami csokis van, gondolj rám!” „Nem futunk össze? Tudom, szerdán gyakorlatod van. Esetleg utána?”

És persze ott vannak a baráti sütögetések, bográcsozások, ahol már egyértelmű, hogy a kenyeret én szállítom.

Lassan kezd otthonossá válni minden tanműhely, lassan nem izgulok, mikor belépek valamelyikbe. Lassan nem lepődök meg, amikor valami jól sikerül, lassan meglepődök, amikor valami nem sikerül jól. Lassan kezdem azt érezni, hogy ez még akár sikerülhet is. Persze mindezen túl még vendég maradok. De legalább törzsvendég, aki tudja, mi mire való, tudja hogy készül, tudja mi történik. Amolyan vezérszurkoló, aki akár még a meccsen is kibírna 5 percet és nem is lenne olyan pocsék.

Egy pillanatig sem bántam meg, hogy belekezdtem. Új impulzusok, egy teljesen új világ. Más nehézségek, más készségek, más sikerek. Más méretű ruhák…