Van egy pillanat az iskolában, amit nem tanítanak, nem jegyzetelünk ki, és sosem kerül fel a „pedagógiai program” listájára. Mégis mindenki ismeri. A tanár rápillant az órára, feláll, és azt mondja: Na jó. Kezdjük!
És abban a másodpercben megérkezik az a bizonyos csönd. Nem a „túl csendes osztály” típusú zavart csönd. Nem a „mindjárt kitör a röhögés” feszülő csönd. Hanem az a különös, közös, mély levegővétel, ami egyszerre gördül végig a termen – mintha 30 ember idegrendszere hirtelen szinkronba állna.
Ez a dolgozat előtti csönd.
A csönd, amelyben mindenki ugyanazt érzi, csak másképp. Az egyik izgatott. A másik ijedt. A harmadik már túl van ezen, mert „majd lesz valahogy”. De a légáramlásuk összeér. A szemek egyszerre fókuszálnak. A székek recsegése abbamarad. Az osztály, amely öt perce még széteső mondatokkal és félig megírt házikról vitatkozott, most egyszerre figyel. Ez nem pedagógiai jelenség. Ez neurobiológia.
A Dikker és munkatársai által végzett, sokat idézett 2017-es kutatásban (NYU) megmutatták, hogy
a tantermekben fizikailag mérhető, EEG-szintű agyhullám-szinkronizáció jön létre, amikor a csoport egyszerre kezd koncentrálni.
A diákok idegrendszere együtt mozdul – mintha egy csendes csapatmunka indulna el, csak éppen láthatatlanul.
_
hirdetés
_
hirdetés
Ezért olyan különös a dolgozat előtti csönd. Mert ez az együtt-félelem, együtt-remény, együtt-izgulás pillanata. Az emberi agy szereti az ilyen együttes mintázatokat: megnyugtatja, enyhíti a szorongást, és paradox módon javítja a teljesítményt is. A kutatások szerint a csoportszinkron növeli a fókuszt, csökkenti az egyéni bizonytalanságot, és segíti a kognitív stabilitást. De van a jelenségnek egy másik része is.
A dolgozat előtti csönd nem csak csönd. Ez egy közös rituálé.
Olyan, mint a sportolónak a mély levegő a rajt előtt, vagy a zenésznek az a fél másodperc, amikor még nem nyúl a hangszerhez. Egy beszédes csönd: a „most mindenki megpróbálja” csöndje.
És hogy miért szeretjük visszanézve?
Mert ez az egyik utolsó olyan pillanat az életben, amikor nem egyedül izgulunk valami miatt. Mert a felnőtt életben vizsgák ugyan lesznek, határidők is – csak nincs 28 másik ember, aki ugyanakkor veszi a levegőt.
A dolgozat előtti csönd kollektív élmény.
Olyan, mint egy közös sóhaj, amitől egy kicsit könnyebb lesz a papír felett ülni. És ha valaki sok évvel később újra meghallja ezt a különös, feszült, mégis békés csöndet – mondjuk egy előadás előtt, egy munkahelyi prezentáció előtt, vagy egy nagy döntés előtt – megérzi benne az iskolát. Azt a régi padot. A szívritmust, ami mellettünk gyorsult. A tollakat, amik egyszerre koppantak az asztalon. És azt, hogy
egy pillanatra mind ugyanarra készültünk: átmenni.
Nem csak a dolgozaton, hanem a félelmen, a bizonytalanságon, a következő apró lépésen. A dolgozat előtti csöndben sokszor több tanulás van, mint a dolgozatban magában. Mert ott tanuljuk meg, milyen az, amikor egy osztály egyszerre lélegzik.
