Van a sulinak egy olyan apró kelléke, amit soha nem veszünk komolyan. A tankönyvek fontosak, a füzetek tele vannak tervekkel, az órarend néha fenyegetően néz vissza – de a tolltartó? Az csak egy kicsi textildoboz, tele mindennel, amit „majd jó lesz valamire”.
Pedig a tolltartó a diákélet egyik legőszintébb tükre.
Nézz bele bármelyikbe! Komolyan. Akármilyen iskolában. Mindegyik mesél valamit.
Van az a tolltartó, amelyikben minden élére van rakva: színkód, ceruzahegy, hegyezővédő, filctoll, ami még sosem száradt be. Ez az a gyerek, aki előbb megírja a házit, aztán sóhajt egyet. Nem a rendmániáról szól – inkább arról, hogy szereti tudni, mire számíthat.
Aztán ott a szétszórt változat: félig elharapott radír, három összegyűrt füzetlap, két szövegkiemelő és egy olyan toll, amiről senki nem tudja, hogyan került oda. Ő az, aki öt percenként mondja: „Várj, mindjárt meglesz!” – és tényleg meglett. Csak egy kicsit hosszabb úton.
_
hirdetés
_
hirdetés
Van a „művész-tolltartó”: teleragasztva matricákkal, rajzokkal, firkákkal. Benne olyan színek, amelyek a tankönyvben sem léteznek. A tulajdonosa néha elfelejti az időt, viszont pár másodperc alatt gyárt egy olyan ötletet, amiért mások fél órát törik a fejüket.
És ott van a csendes, minimál változat: két ceruza, egy toll, egy radír. Semmi extra. Ezek a gyerekek azok, akik csak halkan figyelnek, de ha válaszolnak, a teremben hirtelen csönd lesz. Mert megéri meghallgatni őket.
A tolltartó igazából nem a tanulásról szól. A tolltartó arról szól, hogy mindannyian más ritmusban élünk.
Van, aki szereti rendben látni maga körül a világot. Van, aki szereti, ha a világ néha szétesik, aztán újra összerakható. Van, aki színekben gondolkodik. Van, aki csendben.
Talán ezért olyan megható egy tanár számára, amikor év végén rendet kell rakni, és a pad alól előkerül egy régi tolltartó: benne néhány toll, egy radír, egy kavics a játszótérről, egy matrica, amit „majd ráragaszt valahova” – és a felismerés, hogy egy év története ott fekszik előtte egy zipzár mögé rejtve.
Ha van valami, ami megmutatja, mennyire emberiek az iskolai mindennapok, akkor az nem a nagy drámákban van, hanem ezekben az apróságokban. Abban, hogy egy kicsi textiltartó tele tud lenni világgal.
És talán ezért szeretjük annyira a diákokat: mert ők még elhiszik, hogy minden toll számít. Hogy minden füzetlap ígéretes. És hogy minden nap el lehet kezdeni újra, tiszta lapból.
