Van, aki már reggel 8-kor tele van ötlettel, és az első szünetben már három embert bevon a projektbe. Más még a második kávé után is csak csendben figyel, és inkább gondolatban építi a saját verzióját. És persze ott vannak azok is, akik addig nem tudnak koncentrálni, amíg nem rakják rendbe a padjukat – és akik csak akkor, ha közben zenét hallgatnak. Mindez nem fegyelmezetlenség, hanem különbség.

A személyiségtípusok kutatása már az 1940-es évektől jelen van a pszichológiában. A legismertebb modell, a Myers–Briggs-típuselmélet (MBTI), Carl Gustav Jung pszichológiai elméletére épül, és azt mondja: az emberek négy alapvető dimenzió mentén különböznek. Extrovertált vagy introvertált? Inkább érzékelő vagy intuitív? Gondolkodó vagy érző? Döntéshozó vagy rugalmas? A válaszok kombinációja adja ki azt a bizonyos „16 típust”, amit az interneten ma már játékos tesztek formájában ismerünk –​ de az alapelv komoly: a tanulás módja a személyiség ritmusához igazodik.

A szakképzésben különösen éles ez a kontraszt, hiszen a gyakorlati és az elméleti tanulás nagyon más kognitív működést igényel.

Nézzük a négy leggyakoribb típus tanulási sajátosságát

Az extrovertált akkor tanul jól, ha beszélhet róla. A gondolkodása kifelé zajlik. Szüksége van visszajelzésre, mozgásra, társas dinamikára. Egy közös feladat, vita vagy szerepjáték aktiválja. Ha bezárják a csendbe, elnémul –​ nem a tudás, hanem az energia hiánya miatt.

Az introvertált épp fordítva működik. Csendben építkezik, figyel, és inkább a mélységet keresi, nem a gyors választ. A kutatások szerint (Susan Cain, Quiet, 2012) az introvertált diákok jobb hosszú távú memóriával rendelkeznek, mert több időt töltenek a belső feldolgozással. Csak épp ritkán halljuk őket, mert nem tolakodnak.

Az elemző típus (gondolkodó) logikusan, szerkezetben gondolkodik. Neki az „összefüggés” a jutalom. Ha a tanár nem ad keretet, elveszíti az érdeklődését. Ő az, aki képes akár egyetlen ábrát húsz percig nézni, és közben új szabályszerűséget találni benne.

Az intuitív típus viszont mintákat, metaforákat keres. Neki a tanulás akkor működik, ha „összeáll a kép”. Nem szereti a túl konkrét példákat –​ ő inkább rendszert lát. Gyakran álmodozónak tűnik, pedig csak máshogy dolgozik.

A pedagógiai terek viszont sokszor egyetlen típusra vannak szabva: arra, aki azonnal reagál, beszél, visszajelez. Aki csendben gondolkodik, vagy nem szeret hirtelen választ adni, gyakran „passzívnak” tűnik – ​pedig csak más csatornán tanul. Ezért volna fontos, hogy

a tanóra ne csak „időben”, hanem ritmusban is rétegzett legyen.

Például: 10 perc csend egy óra közepén nem „üresjárat”. Inkább tanulási tér. Ha a tanár ilyenkor engedi, hogy a diákok ne beszéljenek, csak átgondolják, amit hallottak, az aktiválja az úgynevezett default mode network-öt –​ azt az agyi rendszert, amelyben az új információk beépülnek a már meglévő tudásba. Egyetlen ilyen szakasz után a megértés és az emlékezeti rögzülés kimutathatóan erősebb (Raichle et al., 2015).

A tanulás tehát nem univerzális folyamat. Van, akinek hang, mozgás, vita kell. Másnak csend, rend, tér és idő. A jó tanóra nem az, ami mindenkit egyszerre „felpörget”, hanem az, ami mindenkit saját tempójában képes bevonni. Mert nem mindenki tanul ugyanúgy –​ de mindenki tanulhatóvá tehető, ha megtaláljuk a ritmusát.