Az oktatásról sokszor beszélünk úgy, mintha egy kényelmes, otthonos fogalom lenne: tanterem, csengő, tornazsák, büfé. Aztán jön egy történet, ami úgy vág arcon, mint egy jéghideg áradás: vannak helyek, ahol a tanulás nem privilégium, hanem küzdelem, és nem is metaforikus értelemben.
Huoi Ha falujában, Észak-Vietnamban például úgy indul a tanítás, hogy előtte egy felnőtt férfi légmentesen lezár egy műanyag zsákot egy gyerek körül, majd belép a derékig érő, zavaros vízbe. És átkel vele a sodró Nam Chim folyón. Minden esős évszakban újra és újra. Mindezt azért, hogy a gyerekek egyáltalán esélyt kapjanak az iskolába jutni.
Ahol a természet nem háttér, hanem ellenfél
A Nam Chim a monszun alatt nem „megemelkedik”, hanem elszabadul. Elragadja a bambuszból összekötözött alkalmi hidakat, sodorja a csónakokat, és esélyt sem hagy annak, aki a túlparton szeretné folytatni az életét. A falu nem tud állandó, biztonságos hidat építeni – az infrastruktúra hiányos, a földcsuszamlások gyakoriak.
Marad a kreatív kétségbeesés: a gyerekeket műanyag zsákokba teszik, légmentesen lezárják, és így viszik át a sodráson.
Ez a módszer első pillantásra horrorisztikus, mégis – paradox módon – életmentő: a zsákban a gyerekek nem szívják tele magukat a vízzel, a sodrás nem ragadja el őket, és a férfi, aki átkíséri őket, mindkét kezével tudja kontrollálni a víz erejét. A vietnami beszámolók szerint naponta akár 50 gyereket visznek így át. És ez csak a „négyperces” akadály.
_
hirdetés
_
hirdetés
Az igazi út csak ezután kezdődik
A part túloldalán a gyerekekre még ötórás gyalogút vár: meredek, csúszós ösvények, sár, párás hőség, időnként ködfelhő. Sokuk 5–6 éves. A családok egy része úgy dönt: a gyerek maradjon bentlakóként egy hetet az iskolában, mert naponta képtelenség megtenni ezt az utat.
És nekik ez a normális. Ez a „reggeli rutin”. Az egész világ pedig egyetlen döbbenetes példába tömörül: van, ahol az oktatásért át kell kelni az áradaton. Nem átvitt értelemben – nagyon is szó szerint.
Miért fontos erről beszélnünk? Mert a történet túlmutat Vietnám határain. Ez a sztori arról szól, hogy:
a világon több mint 260 millió gyermek számára az iskolába járás fizikai akadályokba ütközik (UNESCO)
A természeti kitettség sok helyen nagyobb tényező, mint a családi háttér az oktatás sokszor nem „kötelező”, hanem életmentő változó. És arról is szól, hogy a motiváció nem szlogen, hanem realitás: ahol az iskolához zsákba kell bújni és átkelni a sodráson, ott a tanulás olyan érték, amit mi Európában már alig tudunk érzékelni.
„A túloldalon ott az iskola” – és a jövő
A vietnámi kormány és helyi szervezetek már tervezik az állandó hidat, de a terepviszonyok miatt ez éveket vehet igénybe. Addig marad ez a helyi, kemény, de működő megoldás. A gyerekek pedig mennek tovább. Mert tudják: a jövőjük ott kezdődik, ahol a falu véget ér. És ha ehhez át kell kelniük egy áradó folyón, akkor átkelnek.
