A világháború után nem sokkal létrejött a szocialista rendszer, melyet a párt központi uralma és a szovjet mintára kialakított gazdasági berendezkedés jellemzett. A kor szakképzésének alakulása is ezt tükrözi: az erőltetett iparosodás, a tervgazdálkodás és a sokszor egymásnak ellentmondó intézkedések pedig jelentősen csökkentették a szakképző rendszer hatékonyságát.
Korabeli propagandaplakát Forrás: Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár
A második világháború vége és a rendszerváltás közötti időszakot a szakképzés történetének szempontjából három szakaszra lehet osztani: 1948-ig hazánk lakossága a romok eltakarításával és az ország újjáépítésével volt főleg elfoglalva mely erősen igényelte a szakképzett munkaerő gyors képzését. 1948-ban a megszálló szovjet csapatok segítségével a rövid életű második magyar köztársaságot felváltotta a szocialista rendszer, az úgynevezett proletárdiktatúra, valamint elkezdődött a nehézipar erőltetett iramú fejlesztése és a mezőgazdaság kollektivizálása. A 60-as évektől pedig ezek az erőfeszítések lelassultak és több idő jutott a szakképzés megreformálására.
Az újjáépítés kora
A háború az egész országot megviselte, beleértve az iskolarendszert és a szakképzést is. Az újjáépítés roppant mennyiségű szakképzett munkaerőt igényelt, melyet a korábbi tanoncképzés nem volt képes biztosítani, ezért pár hónapos képzések során segédmunkások tízezreit képezték át szakmunkássá. Emellett pedig átszervezték a magát a tanoncképzést is, olyan reformokat vezettek be mint a tanulóidő alatti fizetés, fizetett szabadság, valamint cselédszolgálat és testi fenyítés tiltása.
A középfokú szakképzés terén első lépésben megújították az 1938-as reform által létesített, gyakorlatorientált ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi középiskolákat, valamint 1947-ben kormányrendelet útján négy évfolyamos, koedukált műszaki középiskolákat hoztak létre melyek a műszaki felsőoktatásban való továbbtanulásra feljogosító érettségit adtak. A háború után nagy hangsúlyt fektettek az agrárszakképzésre is. 1946-ban létrehozták a négy évfolyamos kertészeti középiskolákat és a három évfolyamos kertészképző iskolákat. Ezt követte 1947-ben a kertészeti és szőlészeti középiskolák, valamint a szőlész- és borászképző iskolák létrehozása, 1948-ban pedig bevezették a négy évfolyamos erdőgazdasági középiskolákat. Ezekben az iskolák mind a mezőgazdasági egyetemeken való továbbtanulásra jogosító érettségit adtak.
A proletárdiktatúra kora
Az új szocialista rendszer szovjet mintára rendeződött be, a szakképzést a szovjet mintájú tervgazdálkodás kielégítésére alakították át. A leendő ipari dolgozókat ezentúl valóban ipari mértékben képezték, több száz diák oktatására alkalmas, tanműhelyekkel ellátott tanonciskolákat alakítottak ki. Ezen felül lezajlott az egyházi birtokok államosítása is, innentől fogva pedig csak az állam és a szintén államosított nagyvállalatok tarthattak fent szakmunkásképző iskolát.
1949-ben érkeztek az első szakképzési reformok, melyek egyelőre az ipari és kereskedelmi szakmunkásképzéssel foglalkoztak (az agrárszakképzés reformjára 1958-ig kellett várni). A háború előtti korok inasai és tanoncai iparos- és kereskedőtanulók lettek. Innentől fogva az mehetett szakmunkásképzőbe, aki elmúlt 14 éves és elvégezte az általános iskola 8. osztályát, tanulmányi idejük 3 év volt, az oktatás pedig csak munkanapokon, legkésőbb délután 6 óráig zajlott.
1950-ben újabb változások következtek be: a tervgazdálkodás bizonyos tervszámokat írt elő, melyeket a dolgozóknak kötelességük volt teljesíteni.
Ez szükségessé tette, hogy minél több szakmunkást képezzenek,
ezt pedig úgy tette lehetővé az állam, hogy a tanulási időt csökkentették, szakmától függően másfél vagy két évre. Ennek eredménye az lett, hogy a szakoktatás minősége leromlott, a frissen képzett munkások nagy része nem tudott megfelelni a munkahelyi elvárásoknak.
A győri Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskola 1967-ben Forrás: regigyor.hu
A kollektivizálás okozta radikális mezőgazdasági változások miatt az agrárszakképzés reformja egészen 1958-ig elmaradt. Ezen a ponton valamelyest konszolidálódott a rendszer és az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek keretében újraindult a mezőgazdasági szakmunkásképzés.
1949-ben a középfokú szakképző intézmények átalakítása is elkezdődött: a még a dualizmus korában létrehozott szakmai középiskolákat átalakították, ipari, mezőgazdasági és közgazdasági gimnáziumok jöttek létre. Ezekben a négy évfolyamos iskolákban az első két évben oktatták volna a közismereti tárgyakat, lehetőséget adva a diákoknak, hogy a két év után átmenjenek egy másik szakgimnáziumba vagy akár egy általános gimnáziumba. Ez a rendszer azonban nem tudott igazán kiépülni, ugyanis 1950-ben szovjet mintára létrehozták a technikumokat: eleinte csak ipari és mezőgazdasági technikumokat, majd később közgazdaságiakat is.
_
hirdetés
_
hirdetés
Korabeli mezőgazdasági propagandaplakát Forrás: Pál György
Ezekben az új technikumokban négy évig tartott a képzés, ezután egy érettségivel egyenértékű képesítő vizsgát tettek és technikusi oklevelet kaptak. Az 50-es évek közepére már 71 ipari technikumban 74 szakon képezték a diákokat. De ez a rendszer sem bizonyult megfelelőnek: bár a technikumok célja a középvezetői réteg képzése volt, a gyárak nemigen lelkesedtek a tapasztalatlan vezetők kinevezése iránt, ezért sok fiatal csak szakmunkásként talált munkát, amihez viszont a gyakorlati tapasztalatuk hiányzott. Ezért az 1955-ös év újabb reformokat hozott: a technikusoknak ezentúl kötelező volt a szakmai gyakorlat és a gyakorlati órák számát is megnövelték. Azonban ez sem volt tökéletes: a technikumoknak hirtelen túl sok ismeretet (általános műveltség, középszintű szakmai műveltség, szakmai gyakorlat és az egyetemre való felkészítés) kellett átadni, ezért nem működtek megfelelően hatékonyan.
Mezőgazdasági technikumok is alakultak: eleinte három, 1954-től négy éves volt a képzés. 1956-tól hét szak állt rendelkezésre (növénytermesztés, állattenyésztés, kertészet, mezőgazdasági gépészet, erdészet, élelmiszeripar, földmérés) és megpróbáltak gyakorlatorientált képzést biztosítani. Sajnos ebben az időszakban a mezőgazdaság válságban volt, úgyhogy ezekre az iskolákra eleinte nem volt túl nagy az igény.
A kiolvadás kora
Az 1960-as évektől még tovább komplikálódott a helyzet: a technikusképzéssel nem volt minden rendben, ezért 1961-től törvény mondta ki, hogy a technikumok egy részéből az érettségire fókuszáló felsőfokú technikumokat kell létrehozni, más részükből pedig szakközépiskolákat, melyek egyszerre nyújtanak érettségit és szakmunkás bizonyítványt is. Ennek két fő célja volt: egyrészt, hogy a középiskolai végzettség általánossá váljon, másrészt pedig azért, hogy a diákok az általános gimnáziumok helyett inkább a szakmát is nyújtó középiskolákat válasszák.
1965-tól megint csavartak egyet a dolgon:
az állampárt központi bizottsága kimondta, hogy a szakmunkásképzés ezentúl csak szakmunkásképző iskolákban folyhat, a szakközépiskolák szakmunkásképző funkcióját pedig le kell építeni, valamint hogy a felsőfokú technikumok szakoktatása helyett inkább főiskolai jellegű üzemmérnöki képzést kell létrehozni. A szakközépiskolákat elkezdték visszafejleszteni, a képzés minősége drasztikusan leromlott, az itt végzettek pedig általában legfeljebb betanított munkásként tudtak dolgozni. A felsőfokú technikumok közül csak nagyon kevésnek sikerült valóban főiskolává fejlődnie, a többségük egyszerűen lefokozódott szakképző iskolává.
Az 1970-es évektől elkezdték bizonyos fokon visszafordítani ezt a folyamatot: visszavezették a szakközépiskolákban a szakmunkásképzést. Az első lépés az az 1973-as törvény volt, mely lehetővé tette, hogy a magasabb elméleti tudást igénylő szakmákban szakmunkásképzést is nyújtsanak. Ezt követte az az 1977-es rendelet, mely meghatározott 76 olyan szakmát, melyek esetében a szakközépiskolákban is lehetett szakmunkásképzést biztosítani. Ez ahhoz vezetett, hogy a szakközépiskolák népszerűsége felrobbant, a 80-as évek elejére már több diák tanult bennük, mint a gimnáziumokban. Ebben az időszakban az érettségit szerzett szakmunkások különféle, nem központilag szervezett tanfolyamok segítésével készülhettek aztán a technikusi vizsgájukra.
Korabeli szakmunkásképzés Forrás: dbvk.hu
A 80-as évek elejére viszont kristálytisztává vált az a tény, hogy a rendszer hibás: a szakképzés két fő problémája a túlzott specializáció és a tanfolyami keretek között zajló technikus képzés alacsony minősége volt. 1985-ben fogadták el végül azt a törvényt, mely a szocialista rendszer utolsó, a szakképzésre érvényes reformja volt. A szakközépiskola érettségit és szakmunkás képesítést is adott, valamint létrehozták a négy, három és két éves szakközépiskolát is. A négyéves képzés a nappali tagozat egész tananyagát adta át, a hároméves képzés a szakmunkásoknak szólt és érettségit adott, a kétéves képzés pedig a már leérettségizett fiatalok számára nyújtott szakmai képzést. Ezen felül visszatért a technikusképzés is: néhány középiskolában öt éves képzés jött létre, a negyedik év végén érettségit, az ötödik év végén pedig technikusi vizsgát lehetett tenni.
Láthatjuk tehát, hogy a szocializmus kora zűrzavaros időszak volt a szakképzés számára.
A szocialista reformok legalább annyi problémát kreáltak, mint amennyit megoldottak, a rendszer utolsó éveiben pedig már hiányzott az erő ahhoz, hogy egy szisztematikus, az egész oktatást átfogó reformokat hajtsanak végre. Ezeket a problémákat a döntéshozók kénytelenek voltak a rendszerváltás után megoldani. A kortárs szakképzés alapjait az 1993-as, a szakképzésről szóló törvény fektette le, a reformok pedig végül az 2023-as Szakképzés 4.0-ban kulminálódtak, mely létrehozta azt a rendszer, melyről lapunk cikkez és melyben a mai diákok is tanulnak.
Forrás: Patyi Gábor: A hazai szakképzés történetének vázlata
