Tanáriban gyakran hangzanak el jól ismert mondatok egy-egy gyerekről: „Állandóan dumál, de a feladatra nem figyel.” „Képtelen leírni egy mondatot hiba nélkül.” „Megint nem hozott felszerelést.” „Nem érti, amit századszor is elmagyaráztam.” Ezek mögött a panaszok mögött nem feltétlenül hanyagság vagy nevelési hiányosság áll. Sok esetben a háttérben beilleszkedési, tanulási vagy magatartási nehézség – BTMN – áll, amely nem betegség, nem lustaság, de nem is múlik el magától. Odafigyelést, egyéni bánásmódot és pedagógiai érzékenységet igényel.

Mi a BTMN pontosan?

A BTMN mozaikszó a Beilleszkedési, Tanulási, Magatartási Nehézségeket jelöli – olyan állapotcsoportot, amelyet hivatalosan a 15/2013. (II.26.) EMMI rendelet is szabályoz. A BTMN-es tanulók nem tartoznak a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek közé, nem igényelnek feltétlenül gyógypedagógust vagy külön oktatási formát. Ők rendszerint az általános iskolai oktatásban vesznek részt, de sajátos tanulási profillal és viselkedési mintázatokkal rendelkeznek, amelyeket a pedagógusoknak érdemes felismerni és kezelni. A beilleszkedési nehézségek például szociális készségek fejletlenségében, túlzott visszahúzódásban vagy épp impulzív viselkedésben nyilvánulhatnak meg.

A tanulási nehézségek többek között lassabb haladást, olvasási, írási, számolási problémákat jelenthetnek, miközben a magatartási nehézségek a dühkitörésektől a szabályszegésen át a társakkal való konfliktusokig terjedhetnek.

Ezek a gyerekek sokszor „láthatatlanok” – nem elég problémásak ahhoz, hogy azonnali beavatkozás történjen, de elég eltérőek ahhoz, hogy folyamatosan lemaradjanak.

Tévhitek, amiket ideje elfelejteni

Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy a gyerek „majd kinövi” a problémáját. Valójában a BTMN hátterében sok esetben tartós idegrendszeri sajátosság, feldolgozatlan trauma vagy tanulási zavar áll, amelyek szakmai segítség nélkül nem oldódnak meg. A másik súlyos félreértés, hogy ezek a gyerekek „nem akarnak tanulni”. A valóság inkább az, hogy nem tudnak úgy tanulni, ahogy azt az iskolarendszer elvárja tőlük. Ha nincs lehetőségük saját tempóban, egyéni módszerekkel haladni, hamar kialakul a frusztráció, amelyet ellenállás, visszahúzódás vagy dacos viselkedés követhet.

Sokan hiszik azt is, hogy a probléma a szülők hibája. Bár a családi háttér jelentős hatással van a gyerek fejlődésére,

a BTMN nem egyszerű nevelési hiba következménye.

A legtöbb esetben neurológiai vagy genetikai eredetű sajátosságról van szó. És végül: nem igaz, hogy „nem lehet mit csinálni velük”. A megfelelő módszerekkel – például vizuális tanulást segítő eszközökkel, mozgásos szünetekkel, pozitív megerősítéssel – gyakran meglepően gyors fejlődés érhető el.

Milyen jelek utalhatnak BTMN-re?

A beilleszkedési, tanulási vagy magatartási nehézségek különböző formában jelenhetnek meg. A tanuló gyakran felejti otthon a felszerelését, nehezen kezd neki a feladatoknak, vagy látszólag érdektelen minden iránt, ami iskolával kapcsolatos.

Sokszor szorong az iskolai teljesítmény miatt, aminek testi jelei is lehetnek: hasfájás, fejfájás, alvászavar.

Az ilyen gyerekek gyakran kerülnek konfliktusba a társaikkal, nem találják a helyüket a közösségben. Az is előfordul, hogy tanórán teljesen passzívak, míg a szünetekben hirtelen aktívvá és kontrollálatlanná válnak – ez is figyelmeztető jel lehet.

Mit tehet egy pedagógus?

Először is: ne címkézzen. Egy gyerek viselkedése mögött gyakran mélyebb okok húzódnak meg, mint az, hogy „szemtelen” vagy „lusta”. A kulcs a megértés. A tanórákon a feladatokat érdemes kisebb, jól átlátható egységekre bontani, a sikerélmény lehetőségét növelve. A pozitív megerősítés – még a legapróbb eredmények elismerése is – növeli a motivációt, míg a folyamatos hibakeresés csak tovább rombolja az önbizalmat. A pedagógus partnerként tekinthet a szülőkre, a fejlesztőpedagógusokra, az iskolapszichológusra – egyedül nem kell és nem is lehet mindent megoldani.

A BTMN-es tanulóknál különösen fontos lehet a rugalmas időkezelés, az alternatív értékelés vagy az egyéni tempóhoz igazított haladás.

Sokszor egy-egy vizuális segítség, idővonal, piktogram, napirend is csodákat tehet. A jutalmazás, motivációs rendszer (pl. tokenek, kis elismerések) is segítheti a koncentráció fenntartását.

És mit tehet a szülő?

A legfontosabb, hogy ne érezze magát hibásnak. A bűntudat helyett a legjobb, amit tehet, hogy

nyitottan kommunikál a pedagógusokkal, és figyeli gyermeke viselkedését nemcsak az iskolai környezetben, hanem otthon is.

Ha a szülő úgy érzi, hogy gyermeke nem tud megfelelően boldogulni, érdemes szakértői véleményt kérni a helyi pedagógiai szakszolgálattól. Az időben történő beavatkozás döntő lehet. Emellett fontos a reális elvárások megfogalmazása, a sikerélmények keresése és annak támogatása, hogy a gyermek ne csak teljesíteni, hanem fejlődni is tudjon.

Miért fontos mindez?

Szakértői becslések szerint az iskoláskorú gyermekek 10–15 százaléka érintett BTMN-ben, azaz szinte biztos, hogy minden osztályban több ilyen tanuló van. Ha ők nem kapnak megfelelő támogatást, az nemcsak az ő fejlődésüket gátolja, de hatással van az egész osztályközösségre is. A BTMN-es gyerek nem egy kategória – hanem egy ember, egy fejlődő tanuló, akinek ugyanolyan joga van a sikerélményhez, mint bárki másnak.

Ha nem csak címkézünk, hanem odafigyelünk, ha nem csak szabályozunk, hanem értelmezünk is, a tanulás valóban személyes út lehet – és nem túlélés.