Az „így szokás” nem magyarázat. Az „így szokás” egy ajtó. Vagy kinyílik mögötte a szakma logikája, vagy rád csukódik a hierarchia.

A szakképzésben (meg a munkahelyen) ez az egyik leggyakoribb ütközési pont: te érteni akarsz, a rendszer meg működni akar. Gyorsan. Zaj nélkül. Kérdés nélkül. Csak közben az „így szokás” kétféle dolog lehet:

összesűrített tapasztalat, amit senki nem fordított le emberi nyelvre – vagy örökölt rutin, amit már csak azért tartunk életben, mert „mindig így volt”.

És igen: néha tényleg csak azért, mert valaki egyszer régen ráförmedt mindenkire, és azóta így maradt. Klasszikus.

Miről szól ez a cikk?

Röviden: arról, hogyan különböztesd meg a hasznos szakmai rítust a tiszta berögződéstől úgy, hogy közben ne te legyél a „túl okos” kezdő, akit a csapat immunrendszere kilök.

Miért ilyen erős ez a mondat, hogy „így szokás”?

Röviden: mert a csoportnorma gyorsabb, mint a gondolkodás.

Ha kezdő vagy, az első hetekben nem az a legnagyobb kihívás, hogy jól csináld, hanem hogy beilleszkedj úgy, hogy közben ne égj porrá. A csoporthoz igazodás brutál erős mechanizmus: Solomon Asch kísérletei óta tudjuk, mennyire könnyen megyünk a többséggel még akkor is, ha belül érezzük, hogy „ez nem stimmel” (Asch, 1951). A szakmában ez úgy néz ki, hogy ha mindenki ugyanúgy teszi le a szerszámot, ugyanúgy jelöl, ugyanúgy „nem kérdez”, akkor te sem kérdezel. Mert gyorsabb. Biztonságosabb. Kisebb a social damage.

És ott van a status quo bias is: a „jobb a rossz ismert, mint a jó ismeretlen” reflex (Samuelson–Zeckhauser, 1988). A változtatás vitát hoz. A vita időt visz. A szakmák meg időből élnek – és időben halnak el.

Mikor jó az, hogy „így szokás”?

Röviden: amikor biztonságot, minőséget vagy csapatritmust véd.

A jó szokás olyan, mint egy rövidítés a fejedben. Nem kell minden nap újra feltalálnod a kereket, mert valaki már egyszer eltörte a bokáját, és a közeg levonta a következtetést.

 A konyhán ilyen lehet egy látszólag „mániás” sorrend: hol teszed le a nyers húsos eszközt, mikor fertőtlenítesz, mikor nyúlsz telefonhoz. Nem azért, mert a szakma szeret rendőrséget játszani, hanem mert a konyha egy olyan hely, ahol a hiba nem mindig azonnal üvölt. Néha csak másnap. Egy vendégben.

 A műhelyben ilyen lehet a „mindig visszaméred” rutin. Nem azért, mert a mester szereti a számokat, hanem mert az anyag nem tárgyal. A csavar nem „majdnem jó”. Az illesztés nem „nagyjából oké”. A „nagyjából” egy ideig működik, aztán nagyon drága lesz.

 A szervizben ilyen a dokumentálás. Kívülről papír. Belülről memória. Ha nincs nyoma, nem történt meg. Ha nincs nyoma, akkor legközelebb újra ugyanott kezded – és közben esküszöl, hogy „pedig ezt már javítottuk”.

A jó rítus nem dísz. Védőkorlát. Csak sokszor nincs ráírva, hogy mi ellen véd.

Mikor gyanús az, hogy „így szokás”?

Röviden: amikor nem tudják elmondani, mit előz meg, csak azt, hogy „ne okoskodj”.

A gyanús szokásnak általában háromféle szaga van.

Tekintélyszag

Nem az a lényeg, hogy működik-e, hanem hogy ki mondta. Itt a szabály nem szakmai eszköz, hanem rangjelzés. És ilyenkor a legnagyobb veszély nem az, hogy rossz lesz a munka – hanem hogy megtanulod: jobb hallgatni, mint gondolkodni. Aztán csodálkozunk, hogy mindenki sunnyog.

Szégyenszag

A kérdésre nem választ kapsz, hanem megszégyenítést. „Ezt se tudod?” „Ne kérdezz hülyeséget!” Itt nem a szakma véd, hanem az ego. Az ego pedig nagyon rossz minőségbiztosítás.

Hiedelemszag

Olyan „szent szabály”, amit mindenki ismétel, de senki nem merne rá pénzt tenni, hogy tényleg így van. A szakmák tele vannak ilyenekkel, mert a tapasztalat gyakran néma: Polányi óta tudjuk, hogy többet tudunk, mint amit el tudunk mondani (Polanyi, 1966). Csak a néma tudás mellé könnyen odatapad a legenda is.

Miért olyan nehéz leváltani egy rossz szokást?

Röviden: mert a rossz szokás is ad valamit: gyorsaságot és konfliktusmentességet.

A rossz rítus sokszor működik annyira, hogy ne dőljön össze tőle a nap. És ez elég ahhoz, hogy túléljen. Everett Rogers diffúzióelmélete pont azt mondja:

nem az terjed el, ami igaz, hanem ami könnyen átvehető, illeszkedik a közeghez, és az előnye gyorsan látható (Rogers, 2003).

A „ne kérdezz” előnye azonnali: nincs feszültség. Az ára későbbi: minőség, biztonság, tanulás.

Kezdőként meg ráadásul rossz a tárgyalási pozíciód. Nem azért, mert buta vagy. Azért, mert még nincs kredited. Még nem bizonyítottad, hogy a kérdésed a munkát akarja jobbá tenni, nem a saját egódat.

Hogy kérdezz rá úgy, hogy ne legyél „a túlérzékeny okos”?

Röviden: kérdezz következményt, ne elvet.

Ne azt kérdezd: „Miért hülyeség ez?”

Azt kérdezd: „Mi romlik el, ha ezt másképp csináljuk?”

Ha kapsz választ, nyertél: van mögötte tapasztalat, csak eddig nem volt lefordítva.

Ha nem kapsz választ, az is információ: lehet, hogy itt a szokás már csak dísz, vagy csak nincs kultúrája annak, hogy elmagyarázzuk egymásnak a szakmát. És ha a válasz fenyegetés? Na ott nem a kérdés a baj. Ott a közeg.

Mit csinálj holnaptól, hogy a rítus ne nyeljen le?

Röviden: ne forradalmat csinálj, hanem kicsi próbát!

Figyelj mintázatot! Mikor hangzik el az „így szokás”? Fáradtságnál? Csúcsidőben? Amikor valaki ideges? Sokszor nem a szabály szent, hanem a helyzet feszült.

 Válassz egy alacsony kockázatú pontot! Ne az éles munkánál, ne a legnagyobb darabon, ne a legfontosabb napon.

 Kérj próbadarabot! Egy teszt. Egy kicsi. Egy „nézzük meg”. A szakma nagyon sok mindent megbocsát, ha látja, hogy a cél az eredmény, nem a vita.

Amit senki nem szeret, de hasznos

Az „így szokás” lehet a szakma rövidített bölcsessége. És lehet a szakma lustasága.

A kettőt nem onnan ismered fel, hogy mennyire hangos a mester – hanem onnan, hogy van-e mögötte következmény.

Ha van: tanuld meg, mert a tapasztalat ritkán kiabál, de gyakran igaz! Ha nincs: tartsd tiszteletben a közeget, de ne add fel az agyad! Mert egy nap te leszel a mester. És akkor már te fogod eldönteni, hogy a „szokás” kapaszkodó-e vagy csak egy ajtó, amit a kérdésekre csapunk rá.