Az iskolai osztály nem demokratikus tér. Soha nem volt az. Egy új csoportban a státusz már az első napokban kialakul. Robin Dunbar oxfordi evolúciós antropológus több évtizedes kutatásai mutatták ki, hogy az emberi agy nem „egyenlő listát” tart fenn a kapcsolatairól, hanem rangsorolt hálót. Ez az úgynevezett Dunbar-szám: nagyjából 150 ember, akivel valódi viszonyt tudunk tartani, de ezek a viszonyok nem horizontálisak – hierarchikusak. És a hierarchiák spontán jönnek létre. A laborban is. A terepen is. És az osztályteremben is.

Létezik az a jelenség, amit sok diák érzésből pontosabban ért, mint bármilyen pedagógiai tankönyv:

az osztály pillanatok alatt kiosztja a szerepeket.

Van „vezér”, „agy”, „bohóc”, „szatellit”, és van valaki, aki egészen a perifériára szorul. És ez az a cikk, amely arról is szól, hogy az iskolai csoportdinamika mennyire determinálja a tanulási esélyt. Ha valaki a hierarchia aljára kerül: nem fog kérdezni. Ha valaki a hierarchia tetején van: nem mer sebezhető lenni. Mert a rangot is védeni kell. Így a két véglet – bár ellentétesnek tűnik –​ ugyanahhoz vezet: csendhez.

A csend pedig nem egy „személyiségi stílus”, hanem tanulásgátló jelenség.

A szociometria pontosan ezt teszi láthatóvá. Jacob Moreno módszere ma is működik: nem azt vizsgálja, ki mit tud, hanem azt, hogy ki kit választ. Például: kivel ülnél egy padban? Kit hívnál be egy projektbe? Kitől kérnél segítséget? A válaszokból irányított gráfot rajzolnak: vonalak mutatják, kihez ki kapcsolódik. A szociometriai térkép megmutatja, hogy a csoportban ki áll középen (több választással), ki van az élen (sok figyelem célpontjaként), és ki az, akihez szinte semmilyen vonal nem fut. A „láthatatlan gyerek” a statisztikai periféria –​ és ő tanul a legkevesebbet az órai közegből, mert nincs tere megnyitni a gondolkodását a többiek előtt.

Ezért fontos megérteni, hogy a tanulási esély soha nem csak egyéni teljesítmény kérdése. A tudás nem csak a memóriából jön, hanem a térből, amit a csoport ad. A periféria nem kognitív kategória, hanem társas hely. És a társas hely gyakran pontosabban megjósolja a tanulási kimenetet, mint maga a képesség. A valódi iskolai „rejtett tanterv” nem az, amit a tanár mond –​ hanem az a szociális tér, amit a gyerekek között láthatatlanul újra és újra megrajzolódik.