Van az a diák, akiről senki nem tud semmit. Nem azért, mert különc, hanem mert mindenkihez alkalmazkodik. Ő az, aki egyik nap a zenészekkel ül, másnap a tiktokosokkal, harmadnap a stréberekkel beszélget, és minden csoportban kicsit máshogy beszél, máshogy nevet, mást gondol. Ő az osztály szociális tükre — mindig visszaveri azt, amit lát.
Kívülről ez ügyességnek tűnik. Valójában néha a legcsendesebb identitásválság.
A láthatatlan diák
Az identitáskeresés a serdülőkor természetes része – Erik Erikson pszichológus szerint ez az a szakasz, amikor minden fiatal „megpróbálja kitalálni, ki is ő valójában”. A baj csak az, hogy a mai iskolai világban az identitás nem belülről, hanem kívülről formálódik.
Mindenkinek van stílusa, karaktere, hobbija, álláspontja, „profilja”. Aki nem illik valamelyik kategóriába, az gyakran inkább beilleszkedik, mint önmaga marad.
A középiskolai közösségekben ez a „mindenkinek megfelelni akarás” különösen erős.
Ha valaki minden társaságban megtalálja a helyét, az elsőre irigylésre méltó, de közben könnyen elveszíti azt az egyetlen dolgot, amit senki más nem adhat neki: önazonosságát.
A túlélés stratégiája
_
hirdetés
_
hirdetés
A pszichológia ezt a jelenséget impressziómenedzsmentnek hívja: tudatos vagy tudattalan kísérlet arra, hogy mások szemében a lehető legjobb képet alakítsuk ki magunkról (Goffman, 1959). Ez még önmagában nem baj – mindenki alkalmazkodik. A gond ott kezdődik, amikor már nem tudod, ki vagy a saját történetedben.
A diák, aki mindenkivel jóban van, gyakran az, akit senki sem ismer igazán.
Mert minden csoportban más maszkot visel, és estére ő maga sem tudja, melyik volt az igazi.
A konformizmus kényelme
Az iskolai közösségek erős normarendszert teremtenek. Mi számít menőnek? Mi ciki? Kinek van igaza? Aki mindenkihez igazodik, annak látszólag könnyebb. Nem vitatkozik, nem oszlanak meg róla a vélemények.
Hosszú távon azonban ez a láthatatlanság fárasztó: minden helyzetben játszani kell valakit.
És ami gyerekkorban csak szociális túlélés, az felnőttkorban is megmaradhat. Az ember, aki mindig másokhoz igazítja magát, ritkán találja meg, mi teszi őt boldoggá.
A csendes lázadás
A jó hír az, hogy ebből ki lehet nőni. Az identitás nem egy fix dolog, hanem folyamat — ahogy az egyik fiatal mondta egy interjúban: „Egyszer csak rájöttem, hogy nem baj, ha nem tetszem mindenkinek. Az volt az első nap, amikor tényleg magamat hallottam beszélni.” A valódi önismeret ott kezdődik, amikor már nem érdekel, hogy beleférsz-e a többiek elvárásaiba. A diák, aki korábban mindenkit utánozott, egy nap elkezd saját szavakat használni. És az a pillanat sokkal nagyobb bátorságot igényel, mint bármilyen lázadás.
Az osztálytárs, aki mindenkit utánoz, talán csak egy dolgot keres: elfogadást.
Az igazi elfogadás nem akkor jön, amikor már mindenkihez hasonulsz, hanem amikor valaki épp azért szeret meg, mert más vagy. És lehet, hogy ez a legnehezebb lecke az iskolában – mert erre nem adnak jegyet.
