Amikor 1956 őszén a diákok kivonultak a Műegyetemről, még nem tudták, hogy az első lépést a magyar történelem egyik legnagyobb szabadságküzdelme felé teszik meg. Ők nemcsak politikai rendszert akartak megdönteni, hanem egy oktatási rendszert is, amely elvette a fiataloktól a gondolkodás jogát. A forradalom üzenete ma is ugyanaz: tudás nélkül nincs szabadság – és szabadság nélkül nincs valódi tudás.
Az 1956-os forradalmat gyakran a nemzeti függetlenségért vívott küzdelemként emlegetjük – de nem szabad elfelejteni, hogy diákforradalomként indult. Október 22-én este a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) aulájában több száz fiatal gyűlt össze, hogy kimondja: elég volt a pártirányításból, az ideológiai kényszerből, a gondolkodás és az oktatás korlátozásából.
A műegyetemisták a Szegeden korábban újraalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) példáját követve megfogalmazták híres tizenhat pontjukat – ezek között nemcsak politikai, hanem kifejezetten oktatási és értelmiségi követelések is voltak.
Miklós Péter rámutatott, hogy Szegeden, a MEFESZ megalakításával kezdődött az 1956-os forradalom. Archív fotó: Liebmann Béla/SZTE
Követelték például:
az egyetemek autonómiáját,
a szabad tanulás és tanítás jogát,
a diákszervezetek szabad működését,
valamint azt, hogy a tudomány és a kultúra mentesüljön a pártpropagandától.
Másnap, október 23-án a diákok és oktatók együtt indultak az utcára – kezükben a forradalom szimbólumává váló nemzeti zászlóval, amelyből kivágták a szovjet címert.
Az ifjúság szó szerint megmozdította az országot: az oktatás szabadsága a nemzeti függetlenség szinonimájává vált.
Amikor a tanulás politikai tetté vált
A forradalom leverése után a Kádár-rendszer pontosan értette, milyen veszélyes lehet a szabadon gondolkodó ifjúság. Több ezer diákot és tanárt zártak ki, börtönöztek be vagy kényszerítettek hallgatásra. Az egyetemeken és főiskolákon újjászervezték a pártszervezeteket, a tantervekbe visszatértek az ideológiai tárgyak, és az oktatásból politikai hűséget követeltek.
A technikumokban és szakképző intézetekben is érződött a félelem légköre.
Sok tehetséges fiatal, aki korábban a munkásosztályból küzdötte fel magát a szakmai tanulmányokig, elmenekült az országból – ezzel a forradalom egy „elveszett szakembergenerációt” is kitermelt.
_
hirdetés
_
hirdetés
Mégis: a diákok szelleme nem veszett el. A következő évtizedekben is ott élt a vágy, hogy a tudás, a szakértelem és a kreatív gondolkodás a politikától független érték maradjon.
Forrás: bme.hu
A szabadság ügye ma: a tudás autonómiája
1956 ma is tükröt tart. A forradalom ifjúsága azt üzente: a tudás csak szabadon lehet hiteles. Ez az üzenet különösen időszerű ma, amikor a szakképzés és a felsőoktatás új kihívásokkal néz szembe — a központosítás, az alapítványi rendszer, a munkaerőpiacra szabott, gyakorlatorientált képzések világában.
A kérdés, amit a ’56-os fiatalok ma is feltennének:
Ki dönt arról, mit és hogyan tanuljunk?
Hol van a határ a szakmai irányítás és az önálló gondolkodás között?
És vajon lehet-e valódi tudás ott, ahol a szabadság korlátozott?
Az oktatás – legyen szó szakképzésről vagy egyetemről – sosem csak képesítés kérdése. Hanem a szellemi önrendelkezésé.
Ahogy 1956-ban a diákok megfogalmazták: „A magyar ifjúság nem akar tovább félni.” Ez a mondat ma is üzenet: nemcsak politikai, hanem oktatási értelemben is.
A tudás szabadsága mint örökség
Október 23. tehát nem pusztán történelmi ünnep, hanem az oktatás szabadságának emléknapja is. A szakképzésben tanuló fiatal, a laborban dolgozó kutató vagy a tanteremben tanító tanár mind részese ennek az örökségnek. Az ’56-os diákok nemcsak a szabadságért, hanem a szabad tanulásért is harcoltak – és ez a harc ma sem ért véget.
az egyetemek autonómiáját,
