Van egy visszatérő mondat, amitől mindig összerándul a gyomrom: „Majd az élet megtanítja.” Ez általában akkor hangzik el, amikor egy fiatal segítséget kér – vagy csak egyszerűen nem bírja tovább. Mert mindenki elfelejti, hogy a stressz nemcsak elkerülhetetlen, hanem tanulható is. Csakhogy ezt az iskolában nem tanítja senki.
A szakképzés különösen kemény terep ebből a szempontból. A tanulók gyakran már tizenhat évesen belépnek a munka világába. Nem szimbolikusan, hanem nagyon is fizikailag: gyakorlati helyen, üzemben, vendéglátásban, fodrászatban, pékségben, szerszámgép mellett. Ott pedig nincs „lelki felkészítő óra”. Ott főnök van. Határidő van. Ingerült ügyfél van. És nincs sok tér elgyengülni.
a szakképzésben tanuló diákok körében kimagasló a pszichés megterhelés: teljesítményszorongás, alvásproblémák, agresszió, lehangoltság.
És bár a kiégésről (burnout) hajlamosak vagyunk csak harminc felett beszélni, a tünetei már serdülőkorban is jelentkeznek – csak máshogy hívjuk őket: „motiválatlan”, „engedetlen”, „lustul”.
De vajon hol tanulja meg egy tizenhét éves, hogyan álljon ki egy passzív-agresszív oktatóval szemben? Vagy hogyan kezelje, ha egy üzemi dolgozó „csak poénból” megalázza a gyakornokot? És mit kezd azzal a helyzettel, amikor három különböző ember ad neki ellentétes utasításokat ugyanarra a feladatra, de határidő ugyanúgy van?
_
hirdetés
_
hirdetés
A stresszkezelés nem spirituális hókuszpókusz. Nemcsak jógamatracon lehet gyakorolni. A pozitív pszichológia klasszikusai – így Martin Seligman vagy Csíkszentmihályi Mihály – már évtizedekkel ezelőtt leírták:
a megküzdési stratégiák taníthatók.
A tanulható stresszkezelés nemcsak a mentális egészséget védi, hanem növeli a teljesítményt is.
Eszközök kellenek
Ott van például a Pomodoro-technika – egy időbeosztási módszer, ahol 25 perc koncentrált munka után jön 5 perc szünet. Semmi bonyolult, csak ritmust ad a napnak. Vagy a SQ3R-olvasási stratégia – áttekintés, kérdezés, olvasás, felmondás, ismétlés – amit nem csak egyetemisták használhatnak, hanem autószerelők és cukrászok is, amikor vizsgára készülnek. És mégis: ki tanítja ezt nekik?
Közben a tanárok is szenvednek – ők sem tanulták, hogyan kezeljék a saját stresszüket, pláne a diákokét. Pedig lenne mit. Elég lenne hetente egyszer 10 percet szánni rá: „Mi volt a héten a legfeszítőbb helyzeted? Hogyan reagáltál rá? Mit csinálnál másképp legközelebb?” Már ez is csodákat tenne.
Nem kell minden tanárnak mentálhigiénés szakemberré válnia. Elég, ha érzékenyebben figyel, ha mer beszélgetni, ha mer visszajelzést adni úgy, hogy az nem rombol. És igen, elég lenne, ha az iskolák időnként hívnának külsős trénert, aki tudja, mi az a határhúzás, hogyan lehet nemet mondani, és hogy nem szégyen pihenni.
A stressz nem az ellenségünk – csak ha nem tanuljuk meg kezelni. Nem lehet kiküszöbölni, csak irányítani. Mint a lángot egy műhelyben: kell hozzá, hogy működjön a rendszer – de ha túl nagyra nő, porig éget mindent. A kérdés csak az: ki tanítja meg a diákot bánni vele?
