A dualizmus sokak szerint Magyarország egyik fénykora volt. A gyors iparosodás sok, jól képzett szakember igényelt, emiatt pedig a hazai szakképzés is nagy fejlődésen ment át.
Ganz gépgyár tanoncműhelye az 1910-es években Kép: folyoiratok.oh.gov.hu
A szabadságharc elvesztése és a kiegyezés közti időszakban hazánk javarészt elveszítette függetlenségét. Az abszolút hatalmat gyakorló császári udvar korabeli oktatáspolitikája részint a modernizációt, részint a multikulturális birodalom egyesítését szolgálta. A 1849-ben bevezetett középiskolai reform alapján német mintára nyolcosztályos gimnáziumok és hatosztályos reáliskolák jöttek létre. A felsőbb évfolyamok feladata pedig az egyetemi tanulmányokra való felkészítés volt, melynek eredményeként hiányoztak a gyakorlati műszaki, mezőgazdasági és kereskedelmi ismeretek.
Az alsófokú szakképzést továbbra is az inasoknak szánt rajziskolák és vasárnapi iskolák jelentették, melyeket 1854-től ismétlő iskoláknak hívtak. Ebben a korban a kormányzat már előírta, hogy az inasok képzésének igazodnia kell az inasok szakmájához, felszabadítani csak azokat lehetett, akik igazoltan elvégezték ezt a típusú iskolát. Középfokon a háromosztályos al-reáliskola képviselte a szakoktatást, néhány közismereti tárgy mellett ipari szakképzettséget nyújtottak, iparágak szerinti specializáció viszont nem létezett. A főreáliskolák szintén három osztályból álltak, céljuk a műszaki felsőoktatásra való felkészítés volt.
A felsőoktatásban is történt haladás: az 1850-es egyetemi reform következtében a pesti egyetem bölcsészkaráról leválasztották a mérnökképző intézetet, majd egyesítve a József Ipartanodával létrehozták a Technikai Intézetet. Ez az intézkedés kétes sikerű volt: bár a képzés idejét három évre emelték, ez az intézmény nem volt jogos mérnöki oklevelet adni, tehát az egyetemi szintű képzés gyakorlatilag hét évre megszűnt az országban. Más, kontraproduktív intézkedések miatt a legtöbb magyarországi fiatal inkább külföldi főiskolákra járt. Az áttörés végül 1856-ban történt meg a József Politechnikum alapításával, ebben az önálló intézményben indult újra a mérnöki és közgazdasági képzés, 1860-tól pedig a hivatalos tanítási nyelv a magyar lett.
A Műegyetem épülete a dualizmus korában Kép: pestbuda.hu
_
hirdetés
_
hirdetés
A kiegyezés után Magyarország autonómiához jutott, többek közt az oktatást illetően.
Ennek következtében 1872-ben végre megszűntek a céhek, mely teret adott a tőkés, versenyen alapuló kapitalista jellegű ipari fejlődésnek az országban. Az iparosnak tanuló fiatalokat ezentúl tanoncoknak hívták, képzésüket pedig az önálló kisiparosokra és az újonnan megalakult ipartestületre bízta. 1884-ben formalizálták az oktatásukat. Kimondták, hogy csak 12 évnél idősebb gyerek lehet tanonc, azon településeken pedig, ahol 50-nél többen vannak, kötelező számukra tanonciskolát szervezni, a tanoncok pedig azt kötelesek látogatni. Ezek háromévfolyamos, heti 7 tanítási órát biztosító iskolák voltak. A háború előtt már 633 ilyen iskola volt az országban és 137 ezer diák látogatta őket, melyből 4 ezer diák lány volt. Hatékonyságuk viszont sajnos meglehetősen alacsony volt, a diákok általában 10-12 órás munkanap után ültek be az iskolapadba, maguk az intézmények pedig rosszul felszereltek voltak, sokszor még saját épülettel vagy tantestülettel sem rendelkeztek.
Középfokon négyféle iskolatípus létezett:
A felsőipariskolák képviselték a legmagasabb szintet, céljuk az önálló iparosok, előmunkások, művezetők képzése volt. Heti 46–50 órában főleg elméletet tanultak, de kisebb arányban műhelygyakorlatokon is részt vettek.
A 19. század vége fele jöttek létre az ipari szakiskolák, melyekben jóval gyakorlatiasabb szemlélet uralkodott. Céljuk olyan szakemberek képzése volt heti 45–56 órában, akik fejlesztik a kézműipart, kisebb üzemekben előmunkásként, munkavezetőként dolgoznak. Ezek főleg fém vagy faipari képzések voltak.
A lányoknak még ebben a korban sem volt sok választásuk a nőipariskolákon kívül, melyek célja a női kézimunkák különböző ágaiban történő szakszerű kiképzés volt.
A negyedik típus az úgynevezett kézművesiskola volt, melyek a helyi iparban való munkára készítették fel a diákokat.
A kor sajátos hiányossága, hogy a mezőgazdaság modernizálódása javarészt elmaradt, főleg az ipari fejlődéshez képest, mely révén az agrárszakképzés kialakulása is akadozott. Ennek ellenére, mint láthatjuk,
a magyar szakképzés (főleg a rohamos iparosodásnak köszönhetően) ebben a korban kezdte el valóban bontogatni a szárnyait.
A világháború és az azt követő események természetesen alapjainál fogva rendítették meg az oktatást, viszont a háború urán jelentős reformok következtek: erről azonban következő cikkünk fog majd szólni.
Forrás: Patyi Gábor: A hazai szakképzés történetének vázlata
A felsőipariskolák képviselték a legmagasabb szintet, céljuk az önálló iparosok, előmunkások, művezetők képzése volt. Heti 46–50 órában főleg elméletet tanultak, de kisebb arányban műhelygyakorlatokon is részt vettek.
