Az Európai Unióban több mint 120 millió olyan felnőtt ember van, aki potenciálisan részt vehetne a felnőttképzésben. Tudjuk ugyanis, hogy a korunk komoly kihívások elé állít minket – mint a digitalizáció, a zöld átállás, a technológiai és demográfiai változások. Ezeknek a kihívásoknak pedig meg kell felelnünk, ha érvényesülni akarunk az életben, kiváltképp a munkaerőpiacon.

Ha a felnőttképzés koncepciója felmerül, nem kell mindjárt radikális változtatásokra gondolni. Nem feltétlenül át-, hanem továbbképzésről van itt szó, a statisztikák szerint pedig több mint 120 millió olyan felnőtt van an EU-ban, akinek a készségeire ráférne egy kis fejlesztés. A szó legszorosabb értelmében felmérhetetlen, mennyi pénzt veszítünk a megfelelő készségekkel rendelkező munkaerő hiánya miatt, arról viszont többet tudunk, mennyit nyerhetnénk ezzel. A kutatások eredményei ugyanis arra utalnak, hogy ha az EU felnőtt lakossága megfelelő arányban venne részt a felnőttképzésben, évente akár 200 milliárd euróval is növekedhetne az európai gazdaság.

Az EU felnőtt lakosságának azon százaléka, akiket potenciálisan tovább lehetne képezni, országokra bontva
Grafikon: Cedefop

Kik szorulnak továbbképzésre?

Az, hogy kit lehetne potenciálisan továbbképezni, elég komplex téma. Négy fő csoportot különböztethetünk meg.

1. Alacsony iskolázottságú (általános iskola) felnőttek.

2. Magasabb végzettséggel (középiskola, felsőoktatás) rendelkező felnőttek, akik a képességeiknek nem megfelelő állást töltenek be.

3. Nem megfelelő digitális készségekkel rendelkező felnőttek.

4. Alacsony kognitív képességekkel (inadekvát írástudás vagy számolókészség) rendelkező felnőttek.

Mint már említettük, an EU-ban 128 millió (a felnőtt lakosság 46,1 százaléka) olyan felnőtt van, akik a négy kategória egyikébe tartozik. Ennek kevesebb, mint a fele (60 millió ember) olyan, aki az első kategóriába tartozik.

Ez arra utal, hogy sokkal több kiaknázatlan tehetséggel rendelkező ember van, mint gondoltuk.

Az EU felnőtt lakosságának azon százaléka, akik még sosem használtak számítógépet, országokra bontva
Grafikon: Cedefop

Kik a veszélyeztetettek?

Láthatjuk, hogy nem kevés emberről van szó, viszont azt is érdemes megvizsgálni, hogy melyek azok a csoportok, akiknek a leginkább szükségük van képességeik fejlesztésére. Általánosságban elmondható, hogy a fiatalabbak kevésbé, az inaktívak és a munkanélküliek pedig jobban ki vannak téve az alulképzettség veszélyeinek.

● A fiatal felnőttek (25–34 évesek) 30 százalékkal kevésbé valószínűbb, hogy alulképzettek, mint az átlag. Az idősebbek (55–64 évesek) 40 százalékkal valószínűbb, hogy azok.

● A munkanélküliek 70 százalékkal valószínűbb, hogy aluliskolázottak, mint az átlag.

● A munkanélküli fiatalok jobb digitális készségekkel rendelkeznek, mint idősebb társaik. Az idősebbek közt, attól függetlenül, hogy van-e állásuk, jellemzőbb a digitális írástudatlanság.

● A 35 és 64 év közötti munkanélküliek azok, akik minden szempontból legveszélyeztetettebb csoportnak számítanak.

Ezekből az adatokból levonhatjuk a következtetést, hogy az idősebbek valószínűbb, hogy elavult képességekkel, a munkanélküliek pedig szinte biztos, hogy nem megfelelő képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy elhelyezkedjenek. Ez főleg a technológiai előrehaladásokkal magyarázható, meg azzal, hogy a felnőttek közül rengetegen nem tudtak lépést tartani velük.

Az EU felnőtt lakosságának azon százaléka, akik aluliskolázottak, országokra bontva
Grafikon: cedefop

Mit tehetünk?

A problémát tehát beazonosítottuk, és azt is, kiket veszélyeztet. A kérdés tehát helyénvaló: mit tudunk tenni? Itt újabb problémába ütközhetünk: hogyan tudjuk, kin kell segíteni? A legfontosabb dolog, amit tehetünk, az előrelátás. Ha megpróbáljuk beazonosítani, megjósolni a jövőbeli gazdasági és technológiai trendeket, és annak megfelelően módosítjuk az oktatási rendszert, időtálló tudással vértezhetjük fel az embereket.

A rendszernek emberközpontúnak és személyre szabhatónak kell lennie, hogy minél hatékonyabban legyen képes működni.

A megoldás egyik része a hatékony pályakövetés, avagy az életen át tartó útmutatás rendszere. Egy ilyen rendszer célja, hogy beazonosítsa a veszélyeztetett embereket és azt, milyen téren szenvednek hiányt. Ahhoz, hogy ez működjön is, rendkívüli együttműködésre van szükség minden társadalmi szinten, az állam, az oktatási, a gazdasági szereplők, illetve a felnőttképzési rendszer, a szociális munkások, civilek, stb. között. Az együttműködésre állami és lokális szinten is szükség van. A segítségre szorulók gyakran nem is tudják, egyáltalán milyen lehetőségeik vannak, vagy nem fordulnak segítségért, ezért kiemelten fontos, hogy megfelelően és rendszeresen tájékoztatva legyenek.

Egy felmérés szerint az EU felnőtt lakosságának több mint egynegyede azért nem vesz részt semmilyen továbbképzésben, mert nincs rá pénze. Ez a másik oldalról is igaz – a felnőttképzéssel foglalkozó intézmények szintén több mint egynegyede gazdasági okokra hivatkozva nem biztosított megfelelő lehetőségeket. Az olyan megoldások, mint a továbbképzés alatt folyósított ösztöndíjak és az intézmények finanszírozása előrehaladást jelenthetnek ezen a téren.

Konklúzió

Az előttünk álló kihívások tudatában minden eddiginél fontosabbá vált Európa számára, hogy a polgárait megfelelő képességekkel és időtálló tudással vértezze fel, valamint, hogy ösztönözze az embereket az önmaguk életen át tartó képzésére és fejlesztésére. Az emberekben rejlő kihasználatlan tehetség elképesztő lehetőségekkel kecsegtet, melynek kiaknázása legalább annyira érdeke az egyénnek, mint a gazdaságnak és a társadalomnak.

Meg kell teremteni az optimális környezetet és rendszereket ahhoz, hogy az egyén – önmaga boldogulásáért és a társadalom érdekéért – ki tudja használni az önmagában rejlő potenciált.

Röviden és tömören: minél kevesebben és kevesebbel vagyunk lemaradva, annál jobb lesz mindenkinek.

Forrás: Cedefop