Vannak olyan szakmák, amelyeket nem lehet vidám oldalról megközelíteni. Ilyenek a temetkezéssel kapcsolatos hivatások. A sírásó, a temetkezési vállalkozó, a sírköves, hogy csak egy párat említsünk a teljesség igénye nélkül.

Bármelyik szakmát is tudja magáénak valaki, a fent felsoroltak közül, bizony senki nem fogja irigyelni érte. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbünket a pénz sem motiválná abban, hogy ilyen pályára lépjünk. Arról, hogy miért, azt bizony nem kell hosszasan ecsetelni. Riportalanyunk – aki névtelenséget kért, hiszen titoktartási szerződés köti, így nevezzük Józsefnek – mesélt a 9 évéről, amelyet egy temetkezési vállalkozásnál húzott le.

Úgy kerültem  kapcsolatba a temetkezéssel, hogy rendőr voltam, aztán leszereltem, és kerestem a megfelelő megélhetést. Mindenféle munkát elvállaltam, kipróbáltam magamat több területen és nem találtam a helyemet, majd ráakadtam erre.  A pénz miatt vállaltam el.

Úgy voltam vele, hogy a rendőrségnél már láttam halottakat, helyszíneltem eleget, nem félek tőlük, egy biztos lehetőségnek láttam a temetkezést, ezért vágtam bele.

Megtanultam kizárni a lelki részét. Fontos volt, hogy ki tudd zárni a gyászt, a fájdalmat, másra kell figyelni közben, különben befordulsz. Azt tartottam szem előtt, hogy ez egy munka, el kell végezni, utána hazamész becsukod az ajtót és az egészet ott kell hagyni a munkahelyen. A gyászt, ami folyamatosan körülvesz, azt pedig teljesen figyelmen kívül kell hagyni, csúnya ezt mondani. Sajnos nem kapunk tréninget erre, ez mind agyban dől el, illetve megszokás kérdése volt.

Akkor volt gáz, amikor ismerőshöz mentem ki elszállítani a halottat. Olyankor persze megérintett a dolog, levert a víz, nagyon nehéz, és kellemetlen volt. Az ilyen helyzet mindig nagyon megviselt. Sokszor az is előfordult, hogy ismerősök kifejezetten engem hívtak fel, hogy én menjek ki egy elhunytért, mert tudták, hogy megadom neki a megfelelő végtisztességet.

Teendőimet tekintve általában én vittem el az elhunytat háztól, vagy ahonnan kellett, de mindig váltottuk a feladatokat, amelyek a következők:  a temetés lebonyolítása, a sírásás, ravatalozás, temetés és a halott szállítása háztól. Itt mindenki csinált mindent. Egy hétig ezt csináltam, a következőn azt, ez temetkezési vállalatoktól függően eltérő. Van, aki úgy csinálja, hogy egy hétig ügyel, egy hétig ás, egy hétig temet. Nálunk úgy volt, hogy éjszaka szállítottam, ha ügyeltem, ha nappalos voltam akkor meg mindent csináltam: ügyintézés s a többi. A nagy temetkezéseknél külön van bontva, hogy vannak az ásók, vannak a szállítók és a többi alkalmazott, de nem ez a jellemző.

9 évet dolgoztam a temetkezésnél, 11.000 halottat fogtam, ezt még kimondani is sok…

Azért hagytam ott, mert télen-nyáron kint lenni nagyon embert próbáló, nem is a többi nehéz tényező, hanem a környezeti hatások viseltek meg. Az állandó éjszakai ügyelet, az állandó készenlét, nagyon kimerítő. Ez egy nehéz szakma, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.

Józsefet figyelve felmerült bennem a kérés, hogy hogyan tudta ennyi éven keresztül csinálni? Azt válaszolta : munkamániás vagyok. Ezt hallgatva teljesen ledöbbentem, hiszen nem egy megszállott cukrászról olvashattunk. A másik oldalról nézve nagy szerencsénk van, hogy vannak még ilyen emberek. A halottaink végtisztessége ugyanis fontos, mert sajnos közeli családtagokért és barátokért is egyszer jönni fog valaki, és az nagyon nem mindegy, hogy kicsoda.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését, így eltávolítottuk azokat.