Sok fiatal küzd azzal a problémával, hogy nem igazán tudja eldönteni, merre induljon, mit is tanuljon, milyen célt tűzzön ki. Maga a probléma persze nem új keletű, mindig is voltak ilyenek, volt aki céltudatos(abb) volt és voltak bizonytalankodók. Azonban mostanság talán mi szülők is nagyobb mértékben járulunk hozzá a bizonytalanság kialakulásához.

Egészen egyszerűen olyan elvárásokat támasztunk kicsi szemünk fényével szemben, amelyek a mai világban már nem validak. Áldozatul estek a változó és felgyorsult kornak, és ezek az idejétmúlt elvárásaink jó nagy torlaszt képeznek a gyermekünk saját céljához vezető útvonalának megtervezésében.

A rutin elvitte

A mi időnkben az általános iskolát a középiskola követte, majd a „szakosok” munkába álltak, a gimnazistákból meg esetleg egyetemista lett. Beléptünk életünk első (és gyakorta utolsó) munkahelyére, amit aztán a jól megérdemelt nyugdíjas lét követett.

Tanulásban sem volt nagy változás, az általunk megtanult tananyagot tanulta apuka is, sőt a nagyapa is, lényegében minden változtatás nélkül. A megtanultakat használtuk egész életünkben, hiszen azt a kevés változást, ami jó munkáséveink alatt bekövetkezett, a rutinunk elvitte.

A mai kor viszont gyökeresen más. Talán a legszembetűnőbb az élethosszig tartó tanulás követelménye. Nincsenek már generációkon átívelő mozdulatlanságba dermedt tananyagok, minden gyorsan változik, fejlődik. Lényegében hónapról hónapra érkeznek az új technológiák, és megdönthetetlennek hitt elméletek és prekoncepciók szállnak el a változások szelében.

A villanyszerelő srác terepjárója

Az egyik ilyen utolsó, gigantikus kőbe vésettnek hitt szabályunkat, miszerint „diplomával biztosan szebb az élet”, például a szomszéd villanyszerelő srác monstrum terepjárója zúzta szilánkosra, amikor szakmájának és gazdasági vénájának ötvözete nyomán vállalkozni kezdett. Láttuk, ahogy gyarapodik, fejlődik az üzlet, ahogy térkő kerül a repedezett beton, kőkerítés pedig a deszka helyére. Persze nem minden az anyagi jólét, de nála legalább látszik a kemény munka eredménye, és nem csak akkor örül, ha néha F-ig töltheti a benzintankot.

Persze a diploma még mindig egy adott tudás legmagasabb szintje, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen tudásé. A 20 éve változatlan anyagot oktató egyetemi szakok ideje lejárni látszik, ahogyan az egyetemre kizárólag fiatalságuk meghosszabbítása miatt járó diákoké is. A „büfé- ruhatár” szakokra járók ebben a felgyorsult korszakban nagyon hamar hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik a korábban tanult szakmájuk megszerzését követően érkeznek a szakirányú felsőoktatásba.

Ez persze számomra nem jelenti a nem iparilag hasznosítható tudást kínáló egyetemi szakok beszántásának sürgetését, mindössze arról van szó, hogy a tudás aktualizálása és a tudás átadása modern kori követelményeinek teljesítése alól nem létezhet kivétel. Nem, még a professzor úr sem lehet kivétel…

Tanulás halálig

A kultikus tételmondat, amellyel szüleink szórakoztattak minket annak idején, akár egy-egy jól irányzott pofon vagy repülő papucs kíséretében, miszerint „Tanulj rendesen, hogy legyen belőled valaki” mára igencsak kiegészítésre szorul. A rendes tanulás még mindig alap, hiszen aki csak azért jár suliba, hogy ne mindig ugyanaz legyen a háttér a TikTok Live-ban, az nem számíthat sokra a munkaerőpiacon sem. Azonban csak az iskolában már nem elég tanulni, azt bizony, éppen a gyors változások miatt, már az egész életben kell megtenni. Az élethosszig tanulás képességének elsajátítását viszont semmi nem gyengíti olyan hatékonyan, mint az, ha valami olyat tanultatunk szerelmünk gyümölcsével, aminek vagy semmi értelme, vagy kimondottan rühelli a gyermek, esetleg ezek kombinációja. Tesszük ezt azért, mert a mi időnkben „az egy jó szakma volt”.

Csak amit szeretsz; azt amiben örömöd leled

Az előző generációnknak könnyebb dolga volt, mint a most suli választóknak: konkrét szakmák voltak, amelyek jelentésével mindenki tisztában volt (asztalos, kőműves, orvos, jogász, stb.), ezekből lehetett választani, a választáskor az ember nagyjából felvázolta, hogy honnan indul és hová jut el „nyögdíjas” éveire. Ma azt sem tudjuk, hogy pontosan milyen szakmák lesznek mondjuk 10 év múlva, így nagyon lényeges lett az alkalmazkodóképesség.

Ha a fenti gondolat-cunami suta tanulságát szeretném levonni – leginkább a magam számára – talán az lenne, hogy szülőként felelősségem van abban, hogy a ifjabb generáció által kért tanácsokat ne egy másik kor gyakorlata és elvárásai szerint adjam.   Fontosnak tartom, hogy lehetőségeim szerint nyomon kövessem annak a korszaknak a változásait, amelyben amúgy magam is benne élek, hiszen így tudom a leginkább segíteni az ifjabb generációt.

Szerintem.