Bevallom, nem számítottam sokra, és nem voltak nagy elvárásaim, de a végén kifejezetten pozitívan csalódtam. Személyes és friss élménybeszámoló a SzakMÁzz 2019-es rendezvényéről.

Az Örsön pont sikerült lekésnem a Hungexpo felé tartó 10-es buszt, amely szinte üresen hajtott tova célja fele. Apró, szinte gúnyos félmosoly játszott ajkaimon, és azon gondolkoztam, hogy valóban, kit érdekel egy ilyen rendezvény? Pár perc várakozás után egy, körülbelül negyven fős gyerekből, és feltehetőleg két tanárjukból álló csoport foglalta be a megállót. A 10-es természetesen csak egy úti cél eléréséhez alkalmas – a Hungexpo, úgyhogy másfele nem igazán tarthattak. A tanárok hozták ki őket, gondoltam, de a gyerekek viselkedése nem tűnt különösebben letörtnek.

Már a buszon ülve szóba elegyedtem velük, és nem tévedtem – egy hetedikes és egy nyolcadikos osztály tanulói ricsajozták éppen tele a járművet. Tanáruk mosolyogva mesélte, hogy a legtöbben már csak azért is lelkesek, mert addig sem kell az iskolapadban ülni. Négy diákból kettő megvallotta, hogy annyira valóban nem izgatja őket a dolog, a harmadik viszont elég határozottan jelentette ki, hogy ő bizony villanyszerelő akar lenni, és szeretne szakmabeliekkel beszélni, a negyedik viszont még döntés előtt állt, és remélte, láthat pár szakmai bemutatót. Utólag visszagondolva, nem kellett csalódnia.

Amikor már ténylegesen is megérkeztem a kiállítás helyszínére, két dolog vert alaposan fejbe. Az első a zaj volt, a másik pedig annak a forrása. Nos, ha arra számítottam, hogy csak azt az egy osztályt hozták ki, hatalmasat tévedtem, ugyanis a tömött csarnok látogatóinak nagy része iskolás korú gyerek volt. Letargia, unalom és szürkeség helyett pedig egy pezsgő, színes rendezvény tárult szemeim elé, standok tucatjai, mindegyik mögött különféle szakmák és annak iskoláinak képviselői. Például elég volt csak balra fordítani a fejem egy kissé, és elég nehéz lett volna annak a teljes felszereltségben pompázó tűzoltóautónak elkerülnie a figyelmemet, aminek a szirénáját és villogóit is elég gyakran bekapcsolták.

Ha tettem még pár lépést abba az irányba, szemügyre vehettem a Honvédség toborzóirodájának titulált sátort, ahol az érdeklődők éppen fénypuskákkal lőttek célba – hatásos eszköz az érdeklődés felkeltésére, az már biztos. Kérdésemre, hogy akár itt fel is vetethetem-e magam a fegyveres erők kötelékeibe, az ügyeletes honvéd szigorú tekintettel adta tudomásomra, hogy nem, itt csak elirányítják az embert, attól függően, hogy mi érdekli.

Még pár lépés, és már zöldebb, és főleg békésebb mezőkön járhattam, a standok következő szekcióját ugyanis a szó szerinti zöldek mondhatták magukénak. Kertészek, erdészek, mezőgazdászok és borászok meséltek itt munkájukról, bőséges zöld dekorációval körülvéve. A növények s kedvelőik öleléséből kibontakozva egy radikálisan különböző világba érek – a mechanikáéba. Technikusok, gépek és robotok vesznek itt körül, az informatikától a CNC gépekig minden megtalálható, ami gép, gépészeti, műszaki.

Visszafordíthatatlanul tudatosul bennem, hogy itt szinte minden elképzelhető szakma képviselete megtalálható. Ahogy fedezem fel a csarnokot, nem hinném, hogy tudtam volna olyan szakmát mondani, mellyel itt nem találkoztam szembe, és ha van ilyen, akkor csak egyet tudok kérdezni – miért nem voltak itt? Az iparművészek alkotásaitól kezdve a víz- és gázszerelők asztalon elrendezett szerszámaik és mesterségük egyéb kellékeiig bármi, bármilyen szakma, amit a Nap alatt csak el tudunk képzelni itt van, és nem győzi népszerűsíteni magát.

hirdetés

A rendezvény színpada pedig nem csupán földrajzilag a központ, hanem egész napos aktív programok origója – sztárok beszélnek szakmájukról, nyereményjáték, divatbemutató zajlik. Amikor odaérek, épp egy kvízjáték folyik, a kérdéseket egyértelműen általános- és középiskolásokra szabták. Ami nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy valójában egy pályaválasztási kiállításnak van szánva, és az iskolások a legszélesebb rétegű célközönség. A színpad előtt felállított padok pedig mindig tele vannak a lelkes közönséggel. Az igazság az, hogy az az érzésem,

ez szinte már egy fesztivál, egy szakmai fesztivál. A legjobb kifejezés, amivel az idáig szerzett tapasztalataimat össze tudnám foglalni, az az interaktivitás. Mindenki, akivel csak szóba elegyedtem készséges és segítőkész, a rendezvény színes, hangos, a seregnyi gyerek, akiket elhoztak ide, nem a sarokban gubbasztanak és a telefonjukba merednek (érdekes módon, szinte mintha egy okostelefon-mentes világba csöppentem volna!), hanem részt vesznek a bemutatókban. Ez minden, csak nem unalmas és lapos.

A színpadot magam mögött hagyva folytatom „túrámat”, és szemügyre veszem a kiállítás többi részét. Bal kezem felől épp az egészségügyi dolgozók mutatnak be mesterséges lélegeztetést egy gumibábun, és hirdetik képzéseik színes repertoárját, melyen az ápolótól kezdve a fogtechnikusig minden rajta van. Jobb kezem felől pedig épp a rend őrei mutatnak be egy rendőrmotort és a büntetés-végrehajtás egy modern kisbuszát, természetesen egytől egyig fess egyenruhában. Nem sokkal messzebb pedig ingbe, mellénybe és fehér kesztyűbe bújtatott hölgy tárja fel a vendéglátás rejtelmeit egy csapat iskolás előtt, egy annak rendje és módja szerint megterített asztal mögött. Ahol teríték van, ott pedig előbb utóbb valamit fel is tálalnak, a közelben főzőbemutatót tartanak nem csekély számú érdeklődőnek. Természetes, hogy kóstolni is lehet.

Ahol dolgoznak, ott hullik a forgács, szokták mondani, és ez most szó szerint is tökéletesen igaz. A jelenlévő asztalosok és ácsok ugyanis nem lacafacáznak, megfogják a fúrót, a körfűrészt és a csiszolót, és a lehető legélesebb demonstrációt tartják eme szerszámok használatáról. Náluk élőbb bemutatót már csak a kozmetikusok tartanak – ők ugyanis örömmel dolgoznak élő anyagon, és el nem tudom képzelni, hogy a tükrök előtti székekben nem a látogatók ülnek.

És persze még sorolhatnám, de azt hiszem, már így is sikerült pontos és hiteles képet festenem arról, milyen is volt ez a már szinte fesztiválszerű kiállítás. Az említett szakmák képviselőin kívül még nagyon sokan voltak, a MÁV-tól kezdve az épületgépészekig. Az olyanok, mint például az a srác a buszon, akik tényleg útmutatásra számítottak a pályaválasztással kapcsolatban biztosan nem csalódtak. Az egész rendezvényt a sokszínűség és a változatosság jellemezte. Amikor elindultam, nem gondoltam volna, hogy a végén még érdeklődést vált ki belőlem, de azt hiszem, tévedtem! Természetesen elsősorban azoknak a fiataloknak ajánlom ezt a rendezvényt (mert ha minden igaz, jövőre is megrendezik), akik pályaválasztás előtt állnak, de azoknak sem kell ódzkodniuk tőle, akik esetleg már megtalálták a helyüket a világban – ki tudja, még a végén ők is úgy járnak, mint én, sok érdekes dolgot látnak, és a végén egy élménnyel gazdagabban térnek haza. És csak remélni tudom, hogy sok fiatal, akiknek idáig nem volt konkrét elképzelésük a jövővel kapcsolatban, most útmutatásra lelhettek. És egyesek talán nem is csak jövőbeli szakmájukat választották ki – hanem a hivatásukat is.